V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. augusztus 31.)

   Múlt heti, pozitív hangvételű följegyzésemre Sz. imígyen reagált.
   – Szerintem is írj több pozitívat, de ne csak a múltról, hanem a jelenről vagy a jövőről!
   Ezen a viszonyuláson – mármint a megközelítésmódokhoz és az idősíkokhoz – rágódtam a legtöbbet az elmúlt napokban, a többi néma csönd. Hogy értem én Sz.-et, nagyon is értem. Van ugyan közöttünk némi korkülönbség, óvodás, jó esetben kisiskolás lehetett azokban az időkben, amelyeket emlegetni szoktam.
   Untam én is, amikor a nálam idősebbek az ifjúságukról anekdotáztak, és még csak fölfogni se próbáltam, mire célozgatott Bródy a 68-as táncdalfesztiválon, miszerint valaha ők is voltak kissrácok… A nagyobb összefüggéseket pedig 1968. augusztus 18-án, vasárnap 20 óra 20 perckor, amikor a megosztott ország elfoglalta helyét a képernyő előtt, vajon nyer-e az Illés, vagy esetleg Mary Zsuzsi leszorítja őket a trónról a Mamával, a fene se vette észre gyerekfejjel. Arra gondolok, amiről csak utólag szereztünk tudomást, hogy addigra megszületett a döntés a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai bevonulásáról.
   Értem azt is – tapasztalom is a saját bőrömön –, hogy csak a jelen számít: mennyi hasznot hajtasz e percben. Mit ér az árud a piacon.
   Ez a mi jelenünk.
   A magyar kapitalizmus, ungarise vircsaft közelségben, messzeségben, ahol csak éred. Olvass Balzacot meg Jókait, hogy képbe kerülj, mint arra régi barátom, A. figyelmeztetett nemrégiben.
   Fürdőruhában álltunk a Balaton partján, és ilyesmikről beszéltünk. Ez is adalék a jelenhez. És pozitívum! Ki olvasna egyébként efféle elavult szerzőket?
   Na, akkor még egy pozitívum.
   Egy napfényes szombat délelőttön esemest kapok. N. ír minden lacafaca nélkül, hogy találkozzunk. Vagy tíz éve ismerjük egymást, ő akkoriban tette be a lábát a közelségbe, ráadásul hirdetésre jelentkezett, a pedagóguspályát hagyta faképnél a kedvéért, sokáig fájt is érte a szíve, de a pénz nagy úr (ld. Das Kapital). Viszonylag gyorsan összebarátkoztunk, annak ellenére, hogy útjaink később elváltak egymástól. Bizonyos értelemben tágas, bizonyosban szűk hely az a közelség. (Jelen, pozitívum.) Egy-két éve nem láttuk egymást.
   Válaszolok, hogy ajánljon két időpontot, ő az elfoglaltabb, de azért tegyünk úgy, mintha nekem is betáblázódnának a napjaim. Majd alkalmazkodom, pötyögöm be.
   Visszaír: legyen szerda.
   Elmosnak sürgős teendőim, mégiscsak benne járunk a szombat délelőttben, népes a család, a válasz elmarad. Hétfőn újabb esemes érkezik, hogy akkor mi a nagy helyzet. Írok neki, hogy ha tud, hívjon föl, elvégre neki futja rá a fizetéséből, ellentétben velem, ilyen helyzetekben valahogy odafigyel az ember minden fillérre.
   Egy perc se telik el, és csörög a telefonom.
   Fixáljuk a szerdát, hogy ő ugyan dolgozik, de kora délután már bármi lehetséges, engem kettőtől háromig amúgy is halaszthatatlan teendő szólít a belvárosba, akkor legyen fél négy az Astoriánál, addigra betömegközlekedik ő is, egyébként fél ötig ér rá, mennie kell a gyerekért, nekem is öttől van dolgom (tényleg van), az éppen egy teljes óra, amit annyi idő alatt nem tudunk elmondani, azt nem is érdemes.
   Kedd, éppen öltözöm, amikor esemes a központból, hogy nem fogadott hívásom volt. Gondoltam, a zuhany alá nem kell vinnem a telefonomat, nem tekintem magam annyira nélkülözhetetlen embernek, aztán, tessék, kiderül, hogy mégis. Szégyellem magam az előző napi smucigságomért, visszahívom.
   – Isten tervez, ember végez – mondja. Valami közbejött, szerda lefújva, halasszuk a következő hétre, majd jelentkezik.
   – Végül is te akarsz találkozni – tréfálkozom. Viszhall, viszhall.
   A szerdám szépen alakul, ügyes-bajos teendőimet kényelmesen intézem, még egy antikvárium polcait is végigböngészem, ötre odaérek dolgomra, előtte a piacon veszek egy fürt saszlát, azt is elnyammogom, jobban esik az augusztus végi kánikulában, mint egy pohár víz.
   Pénteken aztán K. hív, közös pont a múltból (néhányan megmaradtunk egymásnak, ez is jelen, ez is pozitívum), beszélünk erről-arról, aztán rákérdez:
   – Na, találkoztál N.-nel?
   Ezek szerint tudott a tervről, nyilván közvetlenül a kezdeményezőtől. Mesélem neki a történteket, megbeszéljük, valamikor összefutunk mi is.
   Várom a következő hetet: jelen, jövő, pozitívum.