V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. február 16.)

   Hol itt, hol ott Sz. Most éppen állástalanul.
   Megesik sokunkkal az ilyesmi: megtörténhet mindannyiunkkal. Kezdetben először, később sokadszor. Hozzá lehet edződni.
   Elrettentésül szokták emlegetni a néhai teljes foglalkoztatottságot és a mellé társuló közveszélyes munkakerülést (káemká volt a beceneve), de ezek a fogalmak a harmincöt-negyven év alattiaknak aligha mondanak bármit is. Aki 1990 után állt munkába, az rögvest a holígyholúgyba csöppent bele.
   A rendszerváltás előtt pl. a személyibe (nem ám ilyen kis plasztiklapocska volt, hanem szabályos kis könyvecske) bejegyeztetett – egyebek mellett – a munkahely. Igazoltatott a rendőr, megnyálazott ujjával a megfelelő oldalra lapozott, ha nem talált amott semmi érdemlegest, következhetett a hercehurca az őrszobán. Arról nem is beszélve, ha hosszú hajú legényemberrel hozta össze a sors.
   Kíméletlen idők voltak.
   Ezekben a mostani vészterhes napokban megemlítem példának okáért, hogy a rendőröktől tisztes távolságot tartott akkortájt az ember. „Jó napot kívánok, kérem a személyi igazolványt!” Evvel a dumával állt meg az ember előtt a közeg, aztán nem volt apelláta! Tessék megnézni a Szép leányok, ne sírjatok című, 1970-es Mészáros Márta-filmet (a Filmmúzeumon időnként el lehet csípni), abban van egy jelenet, Zimre Péter (1938-2006) írta, hogy egy enyhén randalírozó hajlamú társaság elfoglal egy lebontásra ítélt, emeletes házat, aztán megjelenik a színen egy rendőr (Bujtor István játssza), és egymagában kipaterolja őket onnét. Ma ilyen helyre bemerészkedne egy szakasz?
   Elkalandozás történt. Sz. történetét akartam följegyezni.
   Utolsó munkahelyén utolsó főnöke (név, cím nálam) még fölkérte, hogy kezdjen terveket szőni a megújulásról, aztán egyik pillanatról a másikra búcsút vett tőle. Kérdezte is Sz., hogy hát a terv, amin dolgozik, de mondta neki a hölgy, hogy á, más már megcsinálta, helló.
   Hát jó. Sz. gyakorlott összecsomagoló, kicsit persze összeomlott, ám egyszer csak hírét vette (a főnököket nem szokta zavarni, hogy munkaügyi változások hatására régi kollégák között nem föltétlenül szűnik meg az információáramlás): mindenfélék terjednek róla. Például, hogy a felmondási ideje alatt, miközben fölmentették a munkavégzés alól, eléggé el nem ítélhető módon másutt, pénzért (sic!) dolgozni merészelt!
   És ez még csak hagyján, krrr-brrr, sziszegte a démon Leacock (Stephen Butler, 1869-1944) nyomán.
   A munkahelyi vezető arról tájékoztatta megmaradt beosztottait, hogy Sz. végkielégítése miatt nem jutott pénz jutalomra az év végén. Ráadásul béremelésre se futja az új esztendőben, mert a rendelkezésre állt lóvé arra ment el, hogy a cég finanszírozza Sz. betegállományát.
   Meghökkent ám mindenki a munkaügyi és bérszámfejtési képtelenségen, de hallgatni arany, tanácsolja a közmondás, az meg csak tudja.
   A főnök viszont még nem, amit én már igen: egyszer kirúgják őt is. Lehet, nem holnap, nem holnapután, de ami késik, nem múlik (ez is közmondás). Nem mintha bosszúra áhítoznék Sz. helyett (aki egyébként nem szokott efféle érzelmeket táplálni), nekem ez a főnök oc poc, kétszer láttam életemben, csak ismerem a dolgok természetrajzát, fájdalom, saját tapasztalatból.
   Aztán meg Sz.-szel lesz valahogy. Ő még ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek képviselőit túlélésre tanították, mert a szüleik ifjúkorukban nem ám ilyen piszlicsáré kis túlélésekben utaztak, hanem rendes, tisztességes behemótban. Mondjuk, fronttól lágerig.
   Szoktam ilyesmire gondolni, ha ég a ház, csak épp elképzelni nem tudom. Hogy például mindenféle negyed- meg nyolcadművelt emberek papírtalpú bakancsomban elhajtanának a Don-kanyarig. Vagy kutyás őrök sorfala közt, egyetlen kabátomban beterelnének egy marhavagonba. Aztán, amikor már elhiszem, hogy vége ennek a lidércnyomásnak, váratlanul egy recski kőbányában találom magam.
   Akkor most mi bajunk is nekünk tulajdonképpen a szabad levegőn, ahová időnként ki-kiraknak bennünket?
   De ez persze nem vigasz. Az utcáról azért valahová betérne az ember melegedni.
   Az a baj, hogy legyen akár háború, akár béke, mindig találni olyan embert, aki kihajt, beterel vagy éppen kirúg. Akit persze, adott esetben, majd ugyanúgy kihajtanak, beterelnek és kirúgnak, mert mindig, mindenki fölött van valaki, akit nem ismerünk ugyan, de aki meghozza rólunk a döntést. Esetleg nem is név szerint, annyit se érünk neki: csak számokban. „Költségtakarékossági okokból 10 százalékos létszámcsökkentést rendelek el.” Egy ilyen mondatocska például az ókori Rómában közönséges tizedelést jelentett. Aki a fekete golyót húzta, dőlhetett is a kardjába. „A válságra tekintettel x fővel csökkenteni kell az alkalmazottak számát.” Vagy. „Az új székházba csak y ember fér be.”
   Akad mindig, aki végrehajt. Abban bízik, hogy szolgálatáért cserébe őt majd nem bántják.
   Mi lenne, ha egyszer összefognánk?