V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. február 23.)

   Dékány Pista küldött meghívót, hogy vetítik egy dokumentumfilmjét. Visszaírtam, hogy sajnos nem tudok elmenni, viszont elcsíptem véletlenül néhány percet egy másik munkájából, azóta keresem, nem lelem, adna-e másolatot belőle, elejétől a végéig.
   Hetekig szerveztük, mikor tudnánk összefutni, hol ő volt beteg, hol én moccanatlan, aztán egy délelőttön, semleges helyen, végre találkoztunk.
   Egy-két töredék másodpercet leszámítva nem láttuk egymást vagy tizenöt éve. Semmit se változott. Akkoriban, amikor évekig együtt dolgoztunk, alig volt időnk dumálni: most viszont, másfél óra alatt rengeteget tudtam meg róla. Nem pletykálnék.
   A dokumentumfilmnek, amit ott és akkor dévédén kaptam tőle, és amit néhány nappal később végignéztem egyszer, aztán még egyszer, az a címe, hogy Ők, akik, és a Cinema 64 Stúdióra (élt kb. 1963-64-től kb. 1968-71-ig) emlékezik.
   Nagyon, nagyon kicsi voltam én még akkor, amikor ők már fiatal felnőttként tételezték magukat. Mondhatnám, ők az előttünk járó nemzedék, akik kitaposták nekünk az utat. És persze ez a hetvenegy perc pontosan erről szól: az útról és a kitaposás milyenségéről. Hogy emelkedett szavakat használjak: nem a filmművészetről, hanem a haza sorsáról.
   Háborús időkben születtek, ötvenes-hatvanas években diákoskodtak: ötvenhat húzott cezúrát az életükben. Az olvadás (Kádár-korszak, puha diktatúra, legvidámabb barakk, úgy tessék nevezni, ahogy jólesik) idejére világosodott meg lassacskán az elméjük (ahogyan J. A. – 1905-1937 – írta le ezt az állapotot), és lettek a korlátozott, de valamiféle formában mégiscsak létező szabadság élvezői, szenvedői, letéteményesei, kivívói (nem kívánt törlendő).
   Na, ez a kivívás, éppen ez az. Lázadó ifjúság. Nagy generáció. Beatnemzedék, mert azért arról se feledkezzünk meg, hogy ugyanannak a kulturális és morális forradalomnak a forradalmárai, amely irodalmilag a G. A. úr X-bentől az Avram Bogatir hét napjáig mutatkozott meg vagy éppen zeneileg az illésmetróomegában. Vagy ami példának okáért filmben Jancsó és Szabó volt. Meg az amatőrmozgalom.
   Egyébként ez az idő, amely lényegében a Kennedy-merénylettől (1963. november 22.) a prágai tavasz őszbe fordulásáig (1968. augusztus 20.) tartott. Ötvenhat után talán a két legfontosabb nemzedéki élmény, ha nem tévedek. Utóbbi kicsit már a miénk is. (Avval a különbséggel, hogy mi már sejtettük azt, amit ők ötvenhatban még nem.) De szívem szerint a holdraszállás (1969. július 21.) évtizedének nevezném s hatvanas éveket, a maga teljesen szimbolikus valóságában.
   Ezek csak följegyzések, semmi kifejtés.
   Már amikor összejöttek, észrevétlenül beléjük kódoltatott a bukás: mondjuk, a falu és a város ellentéte, a játszóké és az elhivatottaké, a dolgozóké és az egyetemistáké, vagy – bocsánat, ha fáj, ha kimondom – az iparosoké és a művészeké.
   És honnan gyaníthatták volna, (hogy ilyen rég olvasott kifejezéssel éljek) megbúvik már soraikban a potenciális pályaelhagyó, a szemöldök-összevonó nézeteltérő, a későbbi disszidens, a majdan anyagi okokból kiszálló és a grafomán besúgó.
   Engem leginkább ez utóbbi rázott meg. M. T.-t (1940-1999) ugyanis személyesen ismertem. A hetvenes évek második feléből, a pesti bölcsészkarról. Uramisten, 2009 van, és az első ügynök, akinek az arca, körszakálla, hordó alakja előttem van! Nem is az, hogy kiderült, tégla volt, kit érdekel utólag (az se nagyon, most ki, felőlem aztán nyugodtan): de ez az M. T.!
   Egy ember, aki úgy van előttem, hogy ömlik belőle az a mérhetetlen információhalmaz, amit az agya befogadott, behajol a territóriumomba, úgy zúdítja rám!
   Nem is tudtam, hogy már meghalt.
   Azt hiszem, róla kéne regényt írni. Róla, akit a szörnyű-szörnyű huszadik század kergetett a maga hosszú-hosszú, önégető holokausztjába (most a szó eredeti, tán xenophóni – kb. i. e. 427-i. e. 355 – értelmében). M. T.-t kellene megértenem, hogy miért nem futotta meg azt az utat, ami benne rejlett, illetve miért azt az utat futotta meg, amit megfutott, ha ugyan az rejlett benne, vagy hova, de hova, de hova, de hova futott, és egyáltalán úton-e.
   Rejlés.
   Mondom, ezek a félszavak, félmondatok csak skiccek.
   Vagy ott van S. E., akit szintén ismerek személyesen. És most, hogy láttam a dokumentumfilmet meg-megállva, már abból is többet értek, mit miért csinált később úgy, ahogy, mert láttam őt az indulásakor, és értem, miféle morális kérdések elé állította magát anno Penészleken (in memoriam Végh Antal: Állóvíz, Valóság, 1968. április, majd ennek következtében Gulyás Gyula, Gulyás János: Valóság síppal, dobbal, avagy tűzön-vízen át, 1968), és hogy azokra az ifjúságában föltett kérdésekre hogyan kereste a választ éveken, évtizedeken át, amíg, azt hiszem, rájött, milyen szörnyű, hogy nincs teljes és egyértelmű felelet az ég adta világon semmire, de ijesztően semmire. Miközben élni meg kell.
   Dékány Pista az idén hatvankilenc éves. Nem könnyű ember, nem könnyű sorssal a háta mögött. De sokan vagyunk, akik azt gondoljuk, hogy egyetlen jó filmpercért, egyetlen jó versmondatért érdemes.
   Amit csinált a Pista, alapmű. Fölösleges esztétizálni: kötelező irodalom.
   Ha valaki meg akarja érteni, hol romlott el, hol siklott ki, hol vált esélytelenné, majd lehetetlenné, annak meg kell néznie, pontosabban látnia kell (mert „Láss, láss, ne csak nézz!”, ahogy a korszak egy nagy teoretikusa tett különbséget fogalmak közt).
   Ők legalább megpróbálták. Önhiba nélkül.
   Mi meg utólag csatlakoztunk hozzájuk, hogy segítsünk nekik cipelni ezt az elrettentő örökséget.