V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. február 9.)

   Lányomat vittem fül-orr-gégészhez (krónikus arcüreggyulladás, orrsövényferdülés-gyanú stb.), amikor a folyosó végén megláttam M.-et.
   Fogalmam sincs, tud-e róla, de van neki egy jellegzetes tartása, arról messziről fölismerhető. Olyan ember, aki állandóan menetkész, de ha rászánja magát és nekiindul, rövideket fog lépni.
   Vártunk, ültünk, bámészkodtunk, amikor egy ápolónő fölvezetésével M. útnak eredt. Láttam, elkerülhetetlenül el kell haladnia előttem: közeledett hát rövid lépteivel, sápadt volt, s arcára valamiféle aggodalom ült ki. És amikor kétlépésnyire volt tőlem, rám pillantott, kicsit mintha elidőzött is volna fizimiskám szemrevételezésével, közben azonban egy lépés meg még egy, és az az üvegesedő-jegecesedő tekintet már siklott is tova a kórházzöld falon. Annyi időm volt, hogy levegőt vegyek, de annyi már nem, hogy ráköszönjek.
   Fájt, hogy levegőnek néz. Kezdtem utólag megsértődni.
   Mert M.-mel néhai közös munkahelyünkön együtt jártam angolra: lényegében ott ismerkedtünk meg. Hetente háromszor töltöttünk együtt fél délelőttöket, még azt is tudtuk egymásról, melyikünk szereti a kávét, melyikünk a teát.
   Bő húsz-huszonöt éve már ennek. Akkoriban változások szele fújt kies hazánkban: amíg reggelente összeverődött a csoport, az esélyeket latolgattuk, az órák elején meg (amikor ráhangoló locsogásokat szoktak kezdeményezni a nyelvtanárok), mi másról beszéltünk volna, mint az éppen aktuális történésekről. Gyorsan kiderült hát, hogy M. szakszervezeti aktivista, aki – hogy mai mértékegységekkel vázoljam az akkori állapotokat – a hajdani „középarányostól” kissé arrébb áll. Épp csak, mondhatnám, enyhén, de azért mégis.
   Egyébként szorgalmas, igyekvő és szolgálatkész fiút ismertünk meg személyében: minden leckét megcsinált, gyakorolta otthon a kiejtést, ennek ellenére az órán, ha L. őt szólította, elvörösödött (ne tessék fiziológiai jelenségekbe politikai értelmet belelátni), a felelet dadogássá sikeredett, következetesen megátalkodott nyelvtani hibákkal. Tanárunk ilyenkor javította, ő pedig heves bólogatás közben elismételte a helyes megoldást. Hogy úgy mondjam, elméleti angolos volt, nem gyakorlati.
   Aztán elsodort bennünket egymás mellől – ahogyan kellő eufemizmussal említeni szokás bizonyos sorsdöntő (vagy -romboló) eseményeket – a történelem vihara, de ha különböző folyosókon (persze nem kórháziakon) elmentünk egymás mellett, váltottunk pár szót emlékezvén a régi szép viktoriánus időkre (néha a móka kedvéért angolul), és teltek az évek.
   Tudtam, hogy M. egyre inkább szakszervezeti aktivista, s közben talán eredeti szakmájában is megyeget előre a szamárlétrán. És hát egyre inkább kiderült – gyorsan terjed a kisvárosi folklór –, hogy szoros szálakkal kötődik egy politikai párthoz.
   Van ilyen, sőt. A mi nemzedékünk abban a szellemben nevelkedett, hogy párthoz kell mérnünk magunkat. Kora ifjúságunkban – így vagy úgy – a létező egyetlenhez viszonyultunk: érte vagy ellene, belülről vagy kívülről. Mélyen belevésődik ám generációk génjeibe, ha sokáig csak igen és nem között lehet választani! Nagyapáinknak, apáinknak volt valaha az MDP (Magyar Dolgozók Pártja, 1949-1956), aztán lett az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt, 1956-1989)… Az 1988-89-ben (és utána megalakuló) pártok a választás szabadságának illúzióját hozták meg nekünk, akik evvel az emberi jogunkkal addig nem élhettünk. El se tudtuk képzelni, hogy demokrácia/diktatúra pártszerveződések nélkül is épülhet.
   Üdítő élmény volt az egész cugehör, mondhatom.
   És reményteli. (A remény azért kellett, hogy később legyen mit elveszítenünk, de ez csak érintőlegesen tartozik M. történetéhez.)
   És egyszer csak születhetett valami titkos egyezség egy nagy meg egy kis párt között, mert váratlanul egy akkor marginális világnézet kapott egy szeletet a tortából. És kellett valaki, aki helyben gondoskodik a finom falatok elosztásáról, de főként tartósításáról. A feladatra M. találtatott alkalmasnak.
   Ebbéli állapotában, az angolórákhoz képest jó tizenöt évvel később, futottunk össze újra. Ő nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint korábban: rövid, fiúsra fésült haj, borotvált arc, én viszont addigra – nem teljesen önszántamból – megszabadultam tovatűnt ifjúságom ékes hajkoronájától, szakállától: ennek ellenére az ismeretség az minden külsőségtől függetlenül ismeretség. Kérdezhettem valamit, ha emlékezetem nem csal, mert ugyanúgy pirult el, mint hajdanán, és ugyanúgy hebegett.
   De azok a szófoszlányok inkább diplomatikus válaszelkerülésnek voltak minősíthetőek, mert addigra M. király lett – kiskirály ugyan, de hatalmi szempontból a méretek nem számítanak –, amibe belekódoltatott a föntebb említett kórházi jelenet, a maga pőre rajtamátnézésével.
   Amikor lányom már elfoglalta ágyát a kórteremben, oldandó sértődöttségemet, avval próbáltam mentegetni M.-et: érettférfi-korára talán gondjai támadhattak a látásával, elvégre mindig hunyorogva szemlélte a világot szemüvege mögül. Különben is, ahogy visszagondolok az elmúlt bő húsz-huszonöt évre, mindig volt benne valami hunyorgás. Meglehet, talán sosem látott tisztán. 
   Remélem, nincs komolyabb baja.
   A lányomat, jelentem, megműtötték, már haza is hoztuk, a sebe szépen gyógyul, jól van. Két hétig nem mehet iskolába, de a barátnői, családunk nagy örömére, néha késő estig ott vihognak nálunk.