V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. január 19.)

   Péntek délután leszálltam a metróról, szaladgáltam virágért, a boltban kicsit elmolyoltak a csomagolással, szegény Tóth Jutkáéknak várniuk is kellett rám az aluljárónál. Azért a többes szám, mert Jutkáról meg a férjéről, Rák Jóskáról van szó. Aztán együtt kutyagoltunk Illés Mayához. Már félúton lehettünk, amikor utolért bennünket a Dunavölgyi Péter, így aztán négyen együtt csöngettünk be.
   Így történt, és most némileg meg vagyok illetődve.
   Biztosan nem haragszanak meg, ha följegyzéseket készítek erről a délutánról. (És estéről, elvégre négyre mentünk, nyolcig maradtunk)
   Nem a múltról írok, dehogy! Ez maga a jelen. Eleinte például avval dicsekedtünk/szerénykedtünk, melyikünknek kell még bérlet a fővárosi tömegközlekedésben, de aztán egyéb vizekre eveztünk. (Bár a harmadik emeletet, ahol Maya lakik, nyugodtan tekinthetjük szárazföldnek.) Gyerekeinkről beszéltünk, ketten – a Jutka meg a Péter – már az unokáikról, és viszonylag keveset arról, mi hogyan is volt valaha. Annál többet arról, mi van, meg hogy minek kéne lennie. Mármint szerintünk, ennyit azért szigorítsunk a tényeken.
   Pogácsát ettünk meg fasírtot meg leveles tésztába rejtett virslit, bort ittunk és teát és ásványvizet. Maya lejátszott egy riportfilmet a lányáról, Péter fényképeket mutatott a családjáról, Jutkáék telefonján meg egy unoka beszél csengőhang gyanánt. (Ilyet az én gyerekeim is összehoztak az én készülékemen.)
   Apropó, kedves gyártó! Szívesen kiírnám ide, milyen telóm van – egyelőre csak annyit árulhatok el, hogy hét betű és s-sel kezdődik –, de cserébe nem lehetne némi szponzorációban részesíteni engem? Bocs, hogy szólok, de ilyen időket élünk!
   Ez arról jutott az eszembe, hogy némi fölvezetés után olyasmikről folyt a szó, miszerint Jutkáéknak van egy csomó ötlete, de valóra váltásukhoz pénz kéne, és hogy azt honnan lehetne szerezni, meg a Péter tévétörténeti könyve is kezd kikerekedni, de ingyen abból se lesz semmi, és bizony kezdem belátni magam is, hogy semmiből csak légvárat lehet építeni.
   És akkor most még nagyon finoman fogalmaztam.
   Megmondom én, mi bánt, nem köntörfalaznék tovább, elég titkos ez a napló úgyis.
   Szóval hogy itt ezek a hatvan körüli, fölötti emberek, és még annyi, de annyi van bennük. És hogy akkor már marad is?
   Leszálltam a metróról a Felszabon (a Péter már az Árpád hídnál, a Jutkáék meg a Deák téren), és a buszmegállóban a cipőbolt kirakatát nézegettem. Épp az árleszállítás árleszállítását reklámozták. Nem volnék csúnyabeszédű, de stilisztikai okokból olykor muszáj, szóval szarért-húgyért hajigálnák az emberek után a márkás, minőségi cipőt (hja persze nyereség még lenne rajta így is), csak vigyék.
   Messzire visz a példázat, de mégis. Hogy azért valami itt nem stimmel.
   Mert válság az van, na ja, látszólag pénzügyi, ami jó magyar szokás szerint hozzánk aztán úgy tud begyűrűzni, mint a franckarika (ha karika tud egyáltalán gyűrűzni), de ez az egész nagy katyvasz szerintem egyre inkább kulturális probléma, az meg végül erkölcsibe szokott torkollni, ha jól értettem valaha, miről povedál Lukács György (1885-1971).
   Ott álltam a kirakat előtt (a busz meg csak nem jött), és arra gondoltam, mi mind cipők vagyunk.
   Nem nagyképűsködnék olyasmivel, hogy egyikünk-másikunk netán márkás vagy esetleg minőségi. Ugyan. Cipők: ha viselnének minket, nagy eséllyel nem szúrna talpakat se tüske, se üvegcserép. Jó melegben tartanánk mi telente ilyen-olyan lábakat! Akár még vízhatlanok is volnánk, és nem bántódnánk meg, ha csak hébe-hóba lennénk kipucolva.
   A cipőnek mégis az a hivatása, hogy hordják.
   Aztán, az a gyanúm – különben minek a nagy fene reklám –, mégse viszik az emberek, mint a cukrot. (Hinnye, ez aztán: cipőcukor, az meg micsoda?) Állok a kirakat előtt, és bámulok magamba meg magam elé: mind régi modell. Ahhoz képest meg – mihez is? – túl drágák. Cipőt a cipőboltból: hogyan is lehetne versenyezni a nagybevásárlóközpontokkal? Ma már mindent egyszerhasználatosra gyártanak, meg az idei jövőre úgyis kimegy a divatból…
   Hogy annak a Mayának mi van a fejében a vágásról! A Jutkának az interjúról! A Jóskának a képről! A Péternek a tévéről!
   A cipők meg porosodnak a kirakatban, aztán egy kicsi rakódik még rájuk a raktárban, de jönnek lassan a tavaszi modellek. Tényleg, nem is tudom, mi történik a meg nem vett (el nem adott), vadonatúj cipőkkel! A cipőket bedarálják, ugye?
   Ez csak egy följegyzés 2009. január 19-én, és az egésznek különben sincs semmi értelme. Könyörgöm, értsen már valaki félre!