V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. január 26.)
Leszálltam a villamosról. Azt reméltem, Bayer Iláéknál jó meleg lesz.Amikor odaértem, már a fűtött szobában ücsörgött Berecz Ani és Nagy Mariann. És Sebes Gyuri. Lantos Pista és Bánó Andris kicsit késett. Hivatalos volt továbbá Losonczi Livocska és Orbán Sanyi, de ők valamiért nem jöttek.
Mint egy osztálytalálkozó, olyan volt.
Ila a saját vállalkozásával bíbelődik, de senki ne képzelje, hogy valóságos vállalkozó volna. Csak van neki valamiféle cége, hogy tudjon ilyen-olyan munkákat vállalni, például cikket írni meg ilyesmik. Van továbbá három gyereke is, a legkisebb most érettségizik, szóval tudná hová folyatni a pénzt.
Ani alapvetően egy kisebb (mármint a nagy cápákhoz viszonyítva) tévétársaságnak dolgozik, és hát, gondolom, csinálja, ami még adódik.
Mariann meg tíz éve egy szolgáltatóipari gólem sajtósa.
Gyuri egy napilap belpolitikai rovatvezetője, Pista egy országos tévé hírszerkesztője, Andris pedig ugyancsak műsort vezet egy kisebb (de országos) csatornán. Livocska valami EU-s bizniszben van, nemzetközi vonalon tevékenykedik Sanyi is. Én egy hetilapnál.
Kitűzetett a mi szerteágazó életeinkben egy közös pont. Olyasmi, mintha négy évig ugyanabba a gimibe jártunk volna. Ha utánaszámolok, még az évek száma is stimmel: 1986-tól 1990-ig. (Valójában nem suli volt, de pillanatnyilag nevezzük annak. A korábban alkalmazott „közelség” kifejezés bírálatot kapott, azért.) Akadt köztünk, aki már általánosba is odajárt, mi több, oviba is (komplex oktatási intézményként definiálhatnánk a miénket, alfától az ómegáig); volt, aki aztán egyetemre is oda járt, mi több, ott kezdett dolgozni is (ha már ezt az iskolás metaforát visszük végig) – de ma már senki közülünk arratájt elő nem fordul. Ha meggondolom, a régi osztálytársak közül szinte senki. Szinte, mondom, mert azért elvétve (mutatóba) egy-egy bölény még akad. Számon tartja őket az ember.
Alma mater.
Hát, az aztán vicces lesz, ha évek múlva be akarunk nyitni a régi kapun! Végigmenni a folyosókon, az öreg padokba beülni: nem lesz abból már semmi. Még néhány hónap, és kiköltözik régi épületéből a mi iskolánk. Jönnek a házépítők, szétszedik és újra összerakják az egészet, nem is tudom, mi lesz belőle. Talán szálloda.
Abból gondolom, hogy az előző sulimból (ez is álnév), ahol írni-olvasni tanultam (Lenin krt. 9-11.), abból is szálloda lett.
Nem vonnám le azt a végkövetkeztetést, hogy ahol valaha az életemben tanulmányi célból megfordultam, abból az épületből utólag szállodát építenek.
Pardon. Önhibámon kívül a városfejlesztés területére tévedtem, pedig emberfejlesztési problematikával kívántam eredetileg foglalkozni.
Szerintem minden úgy van jól, ahogy! Van köztünk, akinek kicsit könnyebb, van, akinek kicsit nehezebb, de, be kell látnunk: nem maradhat az ember örökké gimnazista! Még ha mégoly romantikusak is voltak azok az évek. Aminek véget kell érni, az érjen véget, „aztán most már búcsúzásról szó se essék, mert az is elmúlt”, mondotta volt valaha Matula Gergely pákász Fekete István író (1900-1970) képzeletében. Slussz.
Hát akkor meg mi értelme van az osztálytalálkozóknak? Minek az, hogy libasorban elmondja mindenki, mi történt vele, amióta a t. társaság tagjai nem szerencséltették meg egymást holmi kölcsönös jelenléttel?
„Ha nem jönnek be az oroszok, fiam, ki tudja, meddig maradunk a pincében”, emlékezett vissza anyám a saját lánykorára, amikor én voltam gyerek. Ezt a rejtélyes mondatot azóta igyekszem fölfejteni.
Anyámnak, hogy is fejezzem ki magam (pontosabban őt), világos ügy volt az ifjúsága avval a nekünk elképzelhetetlen világháborúsdival. Fekete-fehér idők voltak azok: igen vagy nem. (Megjegyzem, élelmesebb városjáró még mindig találhat házfalakat, amelyeken 44-45-ös – vagy 56-os? – golyóütötte lyukak ásítoznak.)
Tiszta képlet az a Práter utcai pince, amelynek büdös melegében sokadmagával szorongta át a telet, meg az orosz tiszt, aki magával vitte ugyan nagyapám karóráját, de ugyanakkor hozott valami szabadság nevű izét, anyámék legalábbis így élték meg azt a csípős, januári reggelt.
De mi? Mi, akik ott üldögéltünk Bayer Iláék lakásán, mit is mondhatnánk a magunk pincéiről és oroszairól? Gimnazistaként voltunk-e a pincében, vagy most vagyunk, felnőtt fejjel? Bent voltak-e a nekünk időzített oroszok, vagy csak az érettségi bankett után jöttek be, és ülnek immár húsz éve a nyakunkon? Tulajdonképpen, most ébredek rá, azt se tudom, ki itt jelenleg a német és ki az orosz! És nekünk, szegény magyaroknak, lent, a sötétben van-e a pince avagy idefönt, a napvilágon? És hogy egyek vagyunk-e mind, és hogy aki magyar, velünk tart-e! Hé, mennyi az idő, megnéznéd az órádat?
Lassan annyira beleveszek a metaforákba, mint anyám a légóbejárat mögötti szövevényes útvesztőkbe, amikor még nem sejtette, hogy egyszer leszek neki én.
„Sötét és semmi voltak: én valék, kietlen, csendes, lény nem lakta Éj, és a világot szültem gyermekül”, írta Miskám (1800-1855). Igaz, hozzáfűzte: „És hol a kezdet volt, ott vége lesz: sötét és semmi lesznek: én leszek, kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.”
Na, ja, kedves lányok és fiúk, aztán csak semmi elkettyenés.