V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. január 5.)

   Mostantól ésszerűbben gazdálkodom az időmmel.
   Semmi újévi fogadalom, csak nem úgy van az már, hogy az ember felelőtlenül elvacakolja, ami még hátravan.
   Azt persze – felelősségem teljes tudatában – nem állítanám, hogy a múlt romjainak kapujára nagy lakatot zártam, a kulcsát meg jó messzire eldobtam, de elhatároztam: mostantól kizárólag a jövő palotájához hordom a téglát, semmi cicó. (Miből is van ez a „semmi cicó”, megmondaná valaki? Meg a „gromek” meg a „végetek, rüszük”?)
   A folytonosság jegyében le kell szögeznem, hogy atyám, IV. Lájv nyomdokain haladok. A pontosság kedvéért följegyzem az öregemről, hogy a lájvság mindennapos robotja mellett fönnmaradó szabad idejében futurológiával foglalatoskodott. (Említett futurológia – magyarul jövőkutatás – hátrányos helyzetű tudományág: a hatvanas-hetvenes években nagy divat volt, később viszont elült körülötte a lelkesedés. Csak úgy leszögezésileg.)
   Mindenesetre atyám hagyatékában maradt néhány korabeli publikáció: azok tanúságtétele szerint ők az ezredfordulóig néztek előre, és egészen hihetetlen dolgokat vetítettek lelki szemeik elé.
   Na, bizonyos dolgok beváltak, de a többségük nem.
   Energiával foglalkoztak, űrkutatással, közlekedéssel, ilyen nagyszabású izékkel, de például avval, hogy a 20. század második felének a televízió, utolsó negyedének a számítógép, utolsó évtizedének a mobiltelefon lesz a fő dilinyója, avval nem számoltak. Megsárgult papírlapok olvasgatása közben ébredtem rá, hogy az ember meglehetősen sok időt elpocsékol, ahelyett, hogy fontosabb ügyeknek bambulna elébe.
   Gábor Dénes (1900-1979) például azt találta mondani egyszer, hogy az emberiséget három nagy veszély fenyegeti: a nukleáris háború, a túlnépesedés meg a henyélés korának eljövetele.
   Na, most aztán eltűnődhetünk, felebarátaim, mi az ábra.
   Atyámék egyébiránt még evvel a rohadt történelemmel se sokat vacakoltak: jó, abban kiegyeztek, hogy világháború a közeljövőben nem lesz (mert abba az emberiség belepusztulna, gondolták a Nobel-díjas proffal egyetemben), de hogy a két világrendszer hosszú ideig üti egymást, aztán az egyik bedobja a törülközőt, az meg se fordult a fejükben. Korábban említett személyi edzőm, Szilágyi Péter például szent borzongással jelentette ki kerek-perec a nyolcvanas évek elején, hogy az oroszok ebből a térségből kétszáz évig nem vonulnak ki, az tuti, pedig a Tanár Úr nem foglalkozott futurológiával, mindössze funkcionális verselmélettel, bár avval meglehetősen magas fokon.
   Hát, tévedett.
   Vagy nem. Aki magától nem venné észre ezekben a januári mínuszokban, annak csak rá kell tenni a tenyerét a kályhára, hogy megtapasztalja: az oroszok még itt vannak. (Ld. gázvezeték, de följegyzéseimmel nem akarnám külpolitikai bonyodalmakba sodorni se a szájtot, se féltett hazámat.)
   Azt viszont látták atyámék, hogy a Föld energiatartalékai kimerülőben! Vagyis, és ezt már én fűzöm hozzá 2009-ben, ez az oroszkérdés nincsen még teljességgel lezárva, ahogy, megjegyzem, a németkérdés se meg az amerikaikérdés se meg a többi se. Messziről jönnek és messzire vezetnek a szálak, kedves urambátyámék.
   Megvannak azért ennek a kelet-közép-európai létnek a maga örömei, ne kerteljünk.
   Például, hogy mostantól magam is foglalkozhatom az emberiség magasröptű problémáival, elvégre sok időm fölszabadul, ha nem nézdegélek állandóan hátrafelé. Nézzen, akinek nincs jobb dolga, de engem tessenek békén hagyni.
   Ne toluljatok föl már annyiszor, kísértetek!
   Megyek a gyerekért is minap, aztán – milyen a véletlen –, hát nem belefutok példának okáért L. P.-be (akivel persze immáron hol másutt, mint a messzeségben szoktunk hébe-hóba szót váltani), s kérdezi is rögtön, én hogy vagyok avval, amivel ő csöndesen elbirkózgat magában, hogy hiányzik a közelség. És akkor, az ünnep utáni mámorban, meggondolatlanul belemerengtem valami ködös fogalmi magyarázkodásba, hogy az új közelség egyáltalán nem, legföljebb a régi, és még a szemem is könnybe lábadt volna, ha nem tudtam volna leplezni megindultságomat abban a csípős hidegben egy orrfújásnak álcázott, intimemberi cselekvéssel.
   Na, éppen ez az. Hogy ilyesmikre nem fecsérlem a továbbiakban az időt.
   Engem a jövő érdekel, carpe diem, és slussz.
   L. P.-vel például együtt jártunk valaha angolra Losonczy Pistához, akit egyik napról a másikra úgy penderítettek ki a közelségből (ha jól számolom, éppen tíz éve lesz ennek az idén), hogy a lába se érte a földet. Egy-két éve találkoztam vele, egészen jól nézett ki, kicsit volt csak zöldes a bőre, mi egyébbel foglalatoskodott volna, mint angoltanítással meg fordítással, szóval ha L. P. még egyszer szóba hozza nekem a múltat, én azon melegében hátat fordítok neki, az hétszentség!
   V. Lájv (1956-2043), ez a célom. Óvatosnak kell lennem.