V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. július 13.)

   – Elegem van – mondja S.
   Hát persze hogy azonnal rákérdezek, miből. Ez kell csak neki.
   – Az egészből! Legfőképpen a kormányból, mert olyan munkajogi környezetet teremt, amelyben a cégeknek az a kifejezett érdekük, hogy lehetőleg ne vegyenek állományba senkit. Hogy csak és kizárólag számlaképes bedolgozókat foglalkoztassanak. Ha ugyanis szerződtetnek bárkit, annyi járulékokat kell utána fizetniük, hogy annak intézéséhez külön háerest, mi több, pénzügyest kell alkalmazniuk! Vegyünk például egy ötven embert foglalkoztató vállalatot, annak kell tartani legalább egy személyzetist…
   – Háerest – javítom ki. – Úgy, ahogy az előbb mondtad: human relations. A személyzetis mostanság rossz csengésű szó. Kádárista.
   – …szóval tart egy olyat – S. nem zavartatja magát –, aztán legalább fél tucat pénzügyest, akik után ugyancsak fizeti a járulékokat, de a bérszámfejtést már kiadja külsőbe, mert arra az agyonhajtott belsősöknek nem futja a munkaidejéből. Szóval melyik az a hülye cég, amelyik vállal ennyi plusz terhet manapság?
   – És ki tehet erről? – kérdezem a háborgótól.
   – Hogy ki? Hát a Bajnai, mert nem változtat a rendszeren. Mármint a Gyurcsányén. Meg a Medgyessyén. Az egész szoclib kormányén, ki másén.
   – Senki más? – vetem közbe, elvégre én volnék az ördög ügyvédje, ráadásul markáns véleményem van az ügyben, de mivel pillanatnyilag S. álláspontjára vagyok kíváncsi, jobb, ha elhallgatom a magamét.
   Ő meg eltűnődik.
   – Hát, ha az előzményekre gondolok… – morfondírozik –, …épp tíz éve kezdődtek a közelségben a nagy kirúgások…
   – …nevezzük inkább csoportos létszámleépítésnek…
   – …akkor Orbánék voltak kormányon, úgyhogy a dologból ők is alaposan kivették a részüket. De ne feledjük, hogy előttük meg Horn Gyula uralkodott! Akkor kezdődtek a megszorítások, hogy messzebbre ne menjünk, emlékezzünk csak a Bokros-csomagra! Vagyis jóval korábbról datálódik az, ahol most tartunk!
   S. született hőbörgő. Ismerem régóta: valamikor olyan értelmiséginek vallotta magát, akinek kötelessége a rendszerkritika. „Örökké ellenzékben”, jellemezte magát már az idő tájt, amikor ellenzékinek lenni még nem föltétlenül a parlamenti demokrácián belüli, honorált állapotot jelentette.
   – Tudod, Antallnak, és Borosst most hagyjuk ki az egészből, halogatás nélkül meg kellett volna tennie bizonyos lépéseket. Csakhogy Antall a maga úri modorában azt nyilatkozta, emlékszünk, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni”, aztán elvacakolt a saját zárt világában. Pedig megmondták neki jó néhányan, mi a teendő. Rögvest az első pillanatban gatyába rázni múltat, jelent, jövendőt. Még akkor, kilencvenben össze kellett volna kalapálni egy tisztességes ügynöktörvényt, mert ha akkor nyilvánosságra hozzák, ki volt besúgó, ma talán nem mutogatna még mindig mindenki a másikra, miközben tudjuk, hogy szeretett hazánk ősidőktől fogva a följelentők országa volt, és az is maradt. Aztán kellett volna egy tisztességes privatizációs törvényt írni, hogy ne tudják szétlopni az országot azok, akik akkor alapozták meg a vagyonukat. És kellett volna egy valamirevaló oktatási törvény, mert eddig ahány kormány, annyi újabb kavarás a káoszban. Pedig, ha belegondolsz, most jönnének ki az egyetemről azok, akik már a rendszerváltás utáni tiszta lapon tanultak meg írni!
   – Tehát azt mondod, Antallé az eredendő bűn.
   – Antall, Antall… Egy érdemet azért ne vitassunk el tőle. Azt, hogy nem engedte szabadjára az indulatokat! Azért ne feledjük, az első szabad választások előtt ott lebegett ám a fejünk fölött annak a veszélye, hogy átveszik a hatalmat a pufajkások! És hogy megint bejönnek az oroszok, mint ötvenhatban… Berecztől, Pozsgaytól hallottunk néhány történetet a viselt dolgokról – bólogat S., mert előszeretettel hallgat, olvas olyan visszaemlékezéseket, amelyeket a „rendszerváltás huszadik évfordulója” tiszteletére adnak még aktív, már passzív politikusok.
   – Messzire mentünk, mint a szovjet csapatok – mondom neki. – Onnan indultunk, hogy a cégeknek nem érdekük, hogy bejelentett alkalmazottakat tartsanak.
   – Naná, hogy nem! A cégeknek, még az államiaknak is, az az egyetlen érdekük, hogy profitot termeljenek! Kapitalizmus van, vagy mi a szösz!
   – Azt akartuk, nem? Nem arra ment ki az egész 89-90-ben, hogy érjen véget a szocializmus?
   – Hát, nem is tudom… – merül a múltba S. – Az bizonyos, hogy nem akartuk tovább se Kádárt, se Grószt, de még Németh Miklóst is csak kevesen. Arról viszont fogalmunk se volt, tulajdonképpen mit akarunk. Endékás Trabant helyett, már akinek egyáltalán volt, esztergomi Suzukira vágyódtunk, de még inkább szentgotthárdi Opelre. És akinek később se ez, se az nem jutott, az semmiképpen nem akart 9000 forintos BKV-bérletet. Ahogyan azt se kérdezte a szerencsétlentől egyetlen önjelölt politikus se, akar-e lemondani az ingyenes oktatásról meg az ingyenes orvosi ellátásról. Cserébe azért, hogy kiskapitalistaként megveheti a lakótelepi paneljét, hogy később aztán ő tataroztathassa az egész házat.
   S., ha jólneveltsége nem tiltaná, ezen a ponton elkanyarítana egy cifra káromkodást. Lehet, teszi is, de azt már nem hallom. Elég a filózásból, vissza a följegyzésekhez: lássuk, miből élünk.