V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. július 20.)

   Visszautazni a közelségbe, ha csak egyetlen alkalomra is? Ezen rágódom napok, hetek óta. Nagy távolság lehet nekem ez a néhány metrómegálló, azért vacakolok vele ilyen hosszadalmasan. És nem hinném, hogy e tudathasadással magamra maradnék.
   Székházbúcsúztató, így nevezik az alkalmat.
   – De hát elbúcsúztam már a székháztól! – Ez volt az első reakcióm, amikor szóltak, hogy szervezik, meg kérdezték, igényelek-e rá hivatalosan is meghívót. Valóban elbúcsúztam én már a székháztól, megvan annak két éve, hogy utoljára átléptem a küszöbét, mármint elfelé szaporázva, amíg ideig-óráig földbe nem gyökerezett a lábam a Nemzeti Bank sarkán. „Na, ide se jövök én többet”, néztem vissza. Azóta valóban a lábamat se tettem oda be, igaz, nem hosszú ez az idő ahhoz képest, amennyit töltöttem a falai közt. És most menjek? Ne menjek?
   Beszéljük itt a messzeségben többen is, mi a helyes út ilyen esetekben. Mármint hogy az ideiglenes „visszaút” megtehetőnek számít-e. Végigmenni megint azokon a kitaposott ösvényeken, amelyeken valaha. Látni az öreg fákat, és persze az újonnan ültetetteket, amelyek többségének a fajtáját sem ismerjük. Visszanézni még egyszer, ahogyan hányszor, de hányszor néztünk vissza, akár a Bajcsy, akár a Kossuth tér felé indultunk haza! Vagy éppenséggel gyalog a Münnich Ferenc utcán át, amelyet később visszakereszteltek Nádorra.
   Úgy vagyunk mi evvel, mint az egyszervolt múlt századi ember, aki egész életében ki se mozdult a falujából, aztán hol magyar volt, hol csehszlovák, hol szovjet, hol ukrán.
   Menjek? Lesz Haydn, biztos szépen szól majd. Az ember nem töprengheti szét magát, mert kicsúszik az időből.
   Jó lenne esetleg nem egyedül menni. Odabóklászni, köszöngetni jobbra-balra, csapódni ide-oda, végül állni a tömegben, úgy tenni, mintha átjárna a muzsika, hagyni, hadd kavarodjanak föl jó és rossz emlékek, kivárni, amíg besötétedik, aztán hazaódalogni? Egyedül?
   Hát, ha mennék, éppen azért mennék, mert nem lennék egyedül. Most nem P.-re gondolok, akivel lényegében már megbeszéltük, hogy ott találkozunk, nem is M.-re, aki ugyancsak jelezte, hogy ott lesz, bár tulajdonképpen csak a barátnőjét kíséri el, mert ő maga nem kötődik ott senkihez, semmihez…
   Nem, nem. Ha elmennék, mások miatt mennék. Sorolhatnám a neveket, ha nem is a végtelenségig, de sokáig. Ha nem is mindenkiét, de sokakét.
   Valaha, amikor még csak kevesek fejében fordult meg, hogy bekövetkezhet az események mindazon láncolata, amely egy ilyetén „székházbúcsúztatóhoz” vezet, eljátszottam a gondolattal, hogy kéne a negyedik emeleten, a régi news room ajtaja mellé csinálni egy emlékhelyet a Holt Híradósok Társaságának. Nem olyan arcképes tablókra gondoltam, amelyek egy ideig az aulában hirdettek régi dicsőségeket: valami másra. Talán csak összegyűjtött levegőre, amely azokból a falakból áradt hosszú-hosszú esték és cigarettafüst-hideg szobákban újravirradó hajnalok sűrítményeként. Akkorról, amikor az épületben még bárhol lehetett dohányozni.
   Aztán persze nem lett semmi az egészből, mert hogyan is lehetett volna mindazt elmondani. Tutajos és Bütyök se tudta, pedig nekik csak egyetlen nyarat kellett volna összefoglalni a maguk Kengyeljének és Éva nénijének, nem ötvenvalahányszor négy évszakot.
   Ha elmennék, valóban búcsúzni mennék, de nagyon végleg. Talán végre elköszönhetnék mindattól, ami minden igyekezetem dacára máig nem szellőzött ki belőlem. És sokunkból. Mert, miközben valamicskét koptattunk mi is a lépcsők és a folyosók kövein, beleszerelmesedtünk azokba a falakba, és sokunkban éppen ez a múlhatatlan vonzalom lett a gátja annak, hogy tovább tudjunk lépni.
   Délibáb immár az egész, semmi más.
   Ám elmennék, hogy elbúcsúzzam mások nevében. Akik már nem tehetik. Semmi teátrális gesztus, csak úgy magamban, de azt aztán tényleg. Szentirmai Éváéban, akinek, amikor testében az elrákosodott sejtjeivel betegállományba vonult, talán megfordult a fejében, hogy többé soha-soha nem tér vissza ide, különösen elbúcsúzni nem. Vagy Kenyér Jociéban, akinek a cukorbaj odáig zabálta föl a lábát, hogy már be se tudott sántikálni. Vagy Kukk Gyuriéban, akinek kitörlődött elméjéből mindenféle búcsú, amikor elöntötte agyát a vér. Vagy Piller Sanyiéban, aki végül annyi levegőt sem kapott, hogy utolsót inteni legyen ereje. Vagy Ipper Paliéban, aki szúrást érzett a szívében, és kinek van kedve olyankor székházakon elmélkedni. Vagy Weintraut Laciéban, akinek kisebb gondja is nagyobb volt a Szabadság tér 17.-nél, amikor csúszni kezdett a vízbe. Vagy Behyna Karcsiéban, akinek összesűrűsödött vére hogyan tudott volna az V. kerületig csorogni.
   Nem tudom persze, honnan venném a bátorságot, hogy az ő nevükben búcsúzkodjam. Nem hatalmazott föl ilyesmire egyikük sem. Talán… talán egyedül a Szentirmai Éva, vele másvilág s föld közötti láthatatlan vezetékeken szoktam mostanság is szót váltani. Meg talán a Horváth Jóska meg a Bilka Pali bácsi, mert lehet, olyanok voltak, amilyenek, de sok mindenre megtanítottak, még ha a hajdani tananyag mára elavultnak is tűnik. Meg talán még a Práger Gyuri nevében is elköszönnék, mert ha nem kollégáknak sodor bennünket össze a sors, akár barátok is lehettünk volna. Meg még a Dávid Mártáéban és a Koren Gyuriéban és a Hegedős Misiében. Meg a Géza bácsiéban, mert ki más, ha már én sem.