V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. július 27.)

   Panoptikum egy kísértetházban. Zokon ne vegyétek, de efféle érzés töltött el, amikor végigbolyongtam a Szabadság tér 17. utoljára megnyitott ezét-azát.
   Magam is imbolygó viaszbábu voltam persze holtsápadt falak között.
   Leírhatatlan, ami ott és akkor – meg napokkal később is – kavargott az emberben, e tényt meg kell örökítenem följegyzéseimben. Mert aki tudja, az mind ugyanazt tudja, aki meg nem tudja, nem is élt az semmit, írt valami hasonlót ifjúsága hajnalán S. Gy., de e tétel részletes kifejtése messzire vinne, az meg nem fér egy ilyetén jellegű írás keretei közé.
   Nem akarnék semmit okoskodni, semmit szépelegni. Valaki megkérdezte tőlem, aki ezt az érzést, adjon érte hálát az égnek, még nem ismeri, hogy fáj-e. Valami szamársággal ütöttem el a választ.
   Meg kellett volna mondanom neki, hogy fáj.
   Visszatérve a fő csapásra, elmentem (ld. korábbi följegyzésemet – egyúttal megragadom az alkalmat, hogy előhozakodjam vele: önkéntes küldetésemnek annak rendje s módja szerint becsülettel eleget tettem), ám avval az elhatározással gyalogoltam odáig az Október 23. utcán végestelen-végig, hogy váltok pár szót avval, akivel előre megfontolt szándékból randevút beszéltem meg a szovjet emlékmű előtt, majd megvárom a búcsúbeszédet, amely pszichostilisztikai okokból érdekelt, aztán az alkonyat leple alatt kereket oldok.
   Ember tervez, isten végez.
   Ennek magyarázata pediglen a következőkben rejlik.
   Amikor gyűlni kezdtek a megjelentek a színpad környékén, kettecskén odasündörögtünk a hátsó régióba mi is (nem csókolózási szándékkal), csakhogy mind több ismerős fordult hátra, és ettől kezdve a folyamatok – utólag minősítve a minősítendőket – megállíthatatlannak tűntek.
   Mert váratlanul annyi szeretet zúdult rám, amennyit elképzelni se tudtam volna, ha egyáltalán próbálkoztam volna ilyesmi elképzelésével! A képlet egyszerű: aki utált – Matúzné jegyezte meg egyszer, hogy ledolgozott egy csomó évet a Szabadság téren, aztán szépen nézne ki, ha annyi eredményt se tudna fölmutatni, hogy legalább ellenségeket szerzett –, szóval, aki utált, az átnézett rajtam, de aki szeretett, az úgy szorított ölelés közben, hogy arra az estére odabéklyózott a Szabadság térre. Most aztán valóban nem szabad neveket sorolnom, nehogy kifelejtsek bárkit is.
   Ahogyan nem nevezném néven azokat sem, akik nem jöttek el – vagy igen, csak a tömeg nem sodort az útjukba –, mert értem én, de mennyire értem, mégis hiányoztak.
   Sokakkal váltottam néhány szót, az alkalomhoz méltóan esemes-sűrűségben.
   Hát boldog emberrel, kedves Móricz Zsigmond, én bizony nem találkoztam. A legpozitívabban gondolkodó is azt mondta, hogy „nézd, megvagyok, van állásom, van fizetésem, csakhogy… csakhogy ki tudja, meddig.” A munka öröméről senki sem beszélt.
   Napkeltétől napnyugtáig tekintek előre én is. Ez nekem a hosszú távú előregondolás.
   Egy utórezgést még föl kell jegyeznem. Két nappal később, szombat délután, fölhívott N. Akár barátom lehetett volna, ha, ugye, a Szabadság téren köttettek volna barátságok, ahogy E. J. összegezte 1990 nyarán az emberi kapcsolatok mibenlétét, miközben egykori szobájában csomagolta másfél évtized hordalékát. N. avval hívott föl, hogy tájékoztasson, mikor és hol lesz Nagy Richárd temetése (nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek, aki ne tudná: augusztus 14-én 14.15-kor Farkasréten), aztán beszéltünk még erről-arról, és a legvégén elmondta, munkaköri kötelességből kiautózik a gyártóbázisra, aztán az utolsó pillanatig ücsörög a kocsiban egymagában, mert bemenni nincs kedve, és rádiót hallgat. Még azt is megmondta, melyik adót.
   Egy tévés.
   Szeretném egyszer megfejteni a titkot, mi célból történik az az emberrel, ami megtörténik vele.
   Ez közérzet, amely tényleg érzet. És tényleg köz.
   Hogy folyománya lesz-e ennek az estének? Nem tudom. Mostantól mindenféle rossz érzés nélkül vághatok majd át a Szabadság téren, ha arrafelé akad dolgom, bár talán nem ez a lényeg. Meg végső soron az is mindegy, áramolnak-e majd az e-mailek, csörögnek-e a telefonok, ahogyan hány, de hány fogadalmat tettünk néhány óra leforgása alatt! Nem ezen múlik.
   Vagyunk, ahányan vagyunk, akikből kiirthatatlan az az adminisztratíve megszüntethetetlen tény, hogy egy családhoz tartozunk, még ha a családunk olyan is, amilyen minden átlagos magyar család, amely valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, sebesülések garmadájával ugyan, de túlélte az átkozott és áldott huszadik századot.
   Arcunkon közösen viselt sápadtság, mint a viaszbábukén.