V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. július 6.)

   Globalizáció idején nincsenek távolságok, különösen, ha az embernek a kiszemelt célig mindössze két megállót kell mennie villamossal, aztán öt percet kutyagolnia, ha le akar vágni egy fölös csücsköt (különben hármat kellene békávéznia, aztán átszállván még egyet, azaz összesen négyet, bennfoglalva csücsök), vagyis kvázi két megálló legyalogolva, ennyit a testedzésről.
   Már útközben találkoztam két barátommal, aztán a tettek mezején egy harmadikkal, mi több, idővel a barátaim négy további barátja csatlakozott hozzánk. Nem is sejtettem, hogy ilyen pörge kis este kerekedik az egészből.
   Amikor indultam, gondoltam, maradok egy órácskát, nem tarthat tovább az egész.
   A veleje nem is tartott.
   Magát az eseményt – egy folyóirat új számának a bemutatóját – valóban nem húzták tovább ötven percnél. Mivel tematikailag az animáció állt a dolgok középpontjában, először egy halk beszédű hölgy (jelesül maga a főszerkesztő) próbálta átkiabálni magát a megjelent mintegy száz emberen, és mert egy – egyébként csöndes – tér nyitott kerthelyisége szolgált mindehhez helyszínül, hát ez (az érintett több ízben önkritikusan hangot is adott ebbéli meggyőződésének) nem jelentett neki könnyű feladatot. Aztán levetítettek egy kétperces animációs filmet (amelyet már volt szerencsém látni), majd egy férfiú beszélt erősen intellektuálisan és ennek megfelelően hosszadalmasan, minek végeztével újból levetítették ugyanazt a kétpercest, amelyet már korábban is. Ezt követően a jelenlévők kitölthettek egy húsz kérdésből álló, játékosan komoly tesztet, azt közösen kiértékelték, majd levetítették A légy című rajzfilmet. Lehet annak lassan harminc éve, hogy Rófusz Ferenc Oscar-díjat nyert vele.
   Ekkor mindannyian odaözönölhettünk a rögtönzött büféhez, ahol némi kekszféléhez kínáltak valami bólészerűséget.
   Evvel a felnőttesen protokolláris sorállással folyt át észrevétlenül a rendezvény holmi baráti együttlétbe, bár a megjelentek gyorsabban fogytak, mint a keksz, mert egy mozi aznap tartotta búcsúelőadását, és a többség átvonult a gyászszertartásra.
   Mi speciel nem.
   Ücsörögtünk, cseverésztünk. Jómagam például barátaim egyik barátjával, akivel ott ismerkedtem meg az alábbi módon.
   – Szia, F. E. vagyok.
   – Szia, V. S.
   – V. S.? Akkor te F. K. barátja vagy?
   – Barátja? Az nem kifejezés! Padtársak voltunk a gimiben!
   És ettől kezdve F. K.-ról beszéltünk.
   Akinek semmi köze nem volt és nincs a közelséghez (hacsak az nem, hogy ismer – és ismert még valakit, aki azonban nemrégen meghalt), ám ahogyan ültem a kerthelyiség zsibongásában, óvatosan körülnéztem, és megállapítottam, hogy a közelségből senkit nem látok. Pontosabban szólva senki olyat, akit ismernék, mert lehet, sokan eljöttek, csak mind olyanok, akikről én még csak nem is sejtem, hogy ma már ők a közelség.
   Mert az, ugye, nyilvánvaló, hogy egy ilyen alkalmon a közelség nagy erőkkel képviselteti magát, elvégre egyike a legjelentősebb fölvevőpiacoknak! Mert hát hol másutt illegetnék magukat a nyilvánosság előtt az animációs filmek, mint náluk?
   Ha ugyanis én animációs filmek készítésével foglalkoznék (ahogyan nem foglalkozom), azon mesterkednék, hogy eljussak termékeimmel a közelségbe. Akár ingyért is, mert ugyan dolgoztam rajtuk napokig, hetekig, hónapokig, vagyis árut termeltem a piacra, amelyet szívesen eladnék, de tudnám, hogy a kirakat a marketing és a public relations része.
   Viszont fájdalommal megtört szívvel venném tudomásul, hogy a közelségnek ilyesmi alig kell. És akkor! Akkor vállat vonnék, és rendkívül halkan, hogy azért illetéktelen fülekbe ne jusson, odasuttognám magam elé: „Kezd eljárni fölöttetek az idő.”
   Tudok példának okáért egy rövidfilmes oldalt a neten, azon fönt van annak az Sz. M. barátomnak, aki a kétszer vetített animáció kizárólagos szerzőjének mondhatja magát, egy korábbi kisjátékfilmje, azt mind e napig – most ellenőriztem – 77 (hetvenhét) ezren nézték meg!
   Abban a világban, amelyben egy (és most ne gondoljon senki arra az egy-két agyonreklámozott árucikkre) átlagos hazai nagyjátékfilm néhány ezer embert ha vonz eldugott mozikba. Amelyben a közelség jóindulatán múlik, hogy műsorra tűz-e valamely árucikket valamely nézhetetlen sávban. Amelyben ezer eladott példány már sikeressé bélyegez egy-egy nyomtatott árucikket (nem verseskönyvről beszélek, mert annak szerzője ilyesmiről álmodni sem mer). Abban a világban, amelyben ha egy tízmilliós országban egy CD-árucikkből elfogy 15 (tizenöt) ezer, azt már aranylemezként ünnepli a kiadója. Nesze neked, animáció. Nesze neked, közelség.
   Nesze nekem, én.
   Valamivel tizenkettő előtt váltam el P. Gy.-től az utcánk sarkán, addig tolta a brinyóját, én meg gyalogoltam mellette (testedzés a négyzeten), onnan ő még tekert tovább.