V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. június 1.)

   Áruba bocsátom a testem.
   Barátommal határoztuk el magunkat (ugyanezt teszi a sajátjával ő is) szinte egy kora nyári kora délután, mikor is egymás mellett utaztunk a messzeségből a végtelenbe. Mint Kosztolányi (1885-1936) és Karinthy (1887-1938), úgy vagyunk mi egymással, hogy barátságunk hőfokát eme párhuzammal ecseteljem: miért éppen ezen az érzelmes utazáson hagyná magára egyikünk a másikunkat?
   Olaszországban kívánunk táncosok lenni, mint megannyi honfitársunk. Pontosan tudjuk, mivel jár ez, és mi hajlandóak is vagyunk bármire. Barátom kívánatosra érett férfiú, hogy a magam külbecsével most szerényen elő ne hozakodjam: jó, van rajtunk pár kiló fölösleg, különösen deréktájt, továbbá ritkuló hajunkba is vegyülnek ősz hajszálak, de állítólag a piacon mindenféle szakiparosra van igény. Mi testünk csábos kígyóztatásával az enyhén gerontofil hajlandóságú keresletet igyekeznénk kielégíteni.
   Barátom nem jogosított föl, hogy személyi jogait a nyilvánosság előtt sértegessem, ezért e zárt körben róla most csak annyit, hogy amint megszerezte más irányú felsőfokú diplomáját (megvan annak már egy ideje), máris a közelség közelében kezdett dolgozni, tisztes pályát futott be, de a közelségek – és itt most mindenki bátran gondoljon a magáéra – nem azok a helyek, amelyek körömszakadtáig küzdenek azért, hogy örökre magukhoz láncolják áldozatukat. Pedig milyen jól jönne az a lánc, amikor bizonyos speciális produkcióban veszünk majd részt! Mert vállalunk olyat is, nekünk csak az üzlet számít, ha fáj is. Föltételezzük ugyanis – bár erről konkrétan még nem beszéltünk –, hogy mint a hajdani vándorszínészeknek, nekünk is magunknak kell előteremtenünk a mesterségünkhöz szükséges ruhatárat és kellékeket, bár speciel előbbire különösebb szükségünk nem lesz, már ami a munkát illeti.
   Így, utazás közben, azt képzeljük, hogy egy néhány négyzetméteres helyiségben kell majd dolgoznunk. A szobácska minden falán parányi tükrök lesznek, mi persze nem látunk majd a túlfelükre, bezzeg a mi hátsó felünkre az ott-tartózkodók igen! Árgus tekintetek vizslatnak majd bennünket kicsiny fülkék kicsiny ablakaiból.
   Meg lesz nekünk az mondva, napi hány órát kell halk zeneszó mellett szorgoskodnunk! Nyilván nem egybefüggően napi nyolcat (vagy tizenkettőt-tizennégyet, amihez az utóbbi időkben szoktattak bennünket a félmesszeségekben), hanem tarthatunk közben kisebb-nagyobb szüneteket, elvégre a táncművészetnek is megvannak a fizikai korlátai. Olvastam például egy kollegináról, aki a közelmúltban egy speciális művészeti területen – marketingfogásként – Guiness-rekordot kívánt fölállítani (sic!), állítólag kétszázas ügyfélcsúcsot döntött volna, ha a hetvenötödiknél légszomjat nem kap.
   Nyilván a táncosok egészségét is védik a munkafelügyelők és a szakszervezetek.
   Ami pedig az ügyfélkört illeti, munkaidő előtt és után, továbbá a szünetekben nyilvánvalóan azt csinálunk, amit akarunk. Mi pedig éppen azt akarjuk csinálni, ha érti a Tisztelt Utókor – amely följegyzéseimet majd kibogarássza –, mire gondolok. (Férfitest áruba bocsátása stb., ld. föntebb.)
   Kisebb, de nem áthidalhatatlan problémát az jelent, hogy olaszul egyikünk se tud. Mivel azonban nem csupán a helyi lakosság művészetek iránti fogékonyságára számítunk, globális tevékenységünket kiterjesztenénk az Európai Unióra, sőt akár még annak határait is feszegetnénk. Angolul valahogy elgagyorászunk mindketten, barátom továbbá egészen jól megérteti magát franciául (jelen esetben nem művészetileg értendő), jómagam értek németül (szegény gimnáziumi tanárom, Sári néni az ántivilágból mit szólna, ha megtudná, mire használom majd imádott Johann Wolfgangja – 1749-1832 – nyelvét), nyelvi akadályaink tehát ezen a szinten remélhetőleg nem lesznek. (A mi leendő pályánkon különben is nélkülözhetetlen testrész a nyelv, bár utólag visszatekintve, fontos lett volna a korábbin is… De sebaj, ami elmúlt, elmúlt.)
   Mármost pediglen stratégiailag csupán az a probléma, hogy ha befutunk, további barátaink jelentkeznek, akik részt kérnének az üzletből. Mire mi azt mondanánk nekik, hogy hohó, nem úgy van az, tessék megdolgozni a sikerért, ezt üzeni nektek a szép új világ! Barátommal persze adnánk munkát egyéb művészlelkű barátainknak, bár ez a szervezői tevékenység nyilván annyira lefoglalna bennünket, hogy a továbbiakban nekünk magunknak nem maradna időnk hódolni az afféle földi nyalánkságoknak, mint a tükrös tánc, ellenben magunk építenénk ki egy művészi hálózatot, amelynek biztonsága érdekében persze könnyű szívvel fizetnénk megfelelő védelmi pénzt néhány újdonsült barátunknak.
   Talán ott követtük el a hibát, hogy eddig nem hódoltunk szenvedélyünknek, a táncnak, emlegetjük föl-fölsóhajtva barátommal, miközben zötykölődünk az úton, de ez persze közhely, ismerjük el, bár annak éppen divatos.
   Viszont azt nem fogadjuk el, hogy bármiről is lekéstünk volna. Mi azokban az időkben csöppentünk erre a világra, amikor stabil nyelvtudást ugyan nem, viszont olyatén útmutatást kaptunk, hogy akadnak emberek, akik különös anyagból vannak gyúrva.
   De bocs, mára a följegyzéseket abbahagyom, szólít a kötelesség. Majsztró, zenét!