V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. június 15.)

   „Üdvözletemet küldöm a végtelenből.”
   E szöveggel küldtem képeslapot a világ minden tájára. Illetve ez így nem teljesen igaz: az ember a szeretteinek üzen ilyen nagy utazásról. Egészen pontosan fogalmazva elsősorban a szeretteinek. Ejnye, mit össze nem vacakolok!
   Először a szeretteknek.
   Aztán a jó ismerősöknek.
   Aztán általában bárkinek, aki ismerős.
   Végül már idegeneknek is.
   „Segítség, segítség!” Ezt kiáltozza a szarvassá változott fiú a titkok kapujából mindenfelé, amerre csak a hangja elhallatszik. Azért a nagy ricsaj, mert azt se tudja szerencsétlen, merre a merre.
   Na, első körben levelem megírtam. „Én írok magának”, kezdtem, aztán készült még több változat, végül maradtam a lehető legszokványosabbnál.
   Aztán vártam. Most mi lesz?
   Még aznap este hívott egy címzett. „Lájvóka”, szólított, mert magunk között így szokott titulálni, „ha nem te volnál a szenvedő alany, most némi káröröm bujkálna a hangomban, de így csak a k… anyjukat”, indított, utalván azokra, akik fölültettek a szerintük legcélravezetőbb közlekedési eszközre, és búcsúzásképp még taszítottak is egyet rajta. Aztán részletesen el kellett mondanom, hogyan vágtam neki e hosszú-hosszú utazásnak, aztán elgondolkoztunk, hogyan lehetne valamicskével kényelmesebbé tenni a körülményeket.
   Azt azért nem mondhatnám, hogy a beszélgetés után nyugodtan tértem nyugovóra. Ami azt illeti, mostanság ketten fekszem az ágyban: egyrészt én, akit éjjelenként mellkasi tájékon abroncs szorít, másrészt az a másik, aki állandóan kérdéseket szögez előbb említett testrészemnek, hogy miként képzelem magam s családom jövendőjét.
   Másnap reggel két levél várt. Az egyiket közvetlen közelből adhatták föl, megismertem a postabélyegzőt. Csodálkoztam a dolgon, mert a küldemény feladójáról addig tudni véltem, hogy belekövesült a messzeségbe.
   A másikat egyenest a végtelenből küldték, ahová – akkor jöttem csak rá – még korántsem érkeztem meg, hiába tűnt olybá, hogy már igen.
   Na, sóhajtottam föl a magam teljes kiterjedésű önzésével, hosszú út vár még rám, hogy a macska rúgja meg.
   Mégse volna olyan megnyugtató érzés, hogy nem vagyok egyedül?
   Mindkettejüknek azonnal válaszoltam Vigasztalan vigasztal vigasztalant: ebből csak kisül valami.
   Egyelőre semmi.
   Aztán több telefonhívást kaptam, és érkezett néhány további levél, ellátandó tanácsokkal az útra. Hogy a lábra vigyázni mindenekfölött, az ne hűljön ki soha, meg a jegygyűrűre, mert azt akkor fogom elcserélni egy vekni kenyérre, amikor majd a két sercli meg ami közte van életet ment.
   Ezt a maradék kis életet menteni? Nem vagyok pesszimista, csak realista.
   Volt még menet közben egy-két személyes találkozás, telefonregiszter-számbavételezés, emailcím-lajstromozás, kinek lehetne még üdvözlőlapot írni, meg ne sértődjék, hogy csak úgy ukmukfukk elutaztam.
   Hja, kérem, nagy dolog világot látni.
   Merthogy, miközben semmittevések közepette zötykölődöm úttalan utakon, jut idő bámulni kifelé ablakokon. Ám az ember nem a táj szépségeivel és csúfságaival van elfoglalva, hanem hogy lát-e távolodóban integető karokat! Hegygerinceken netán vél-e látni lovast, aki utána bámul a kicsiny porfelhőnek, amelyet az utas hagy maga után?
   Mert a legfájóbb avval szembesülni, barátom, ki nem segített cipekedni, mikoron az állomás közelében ügyetlenkedtél kevéske pakkoddal. Ki nem reagált elköszönő szavaidra, amelyben ott rejlett a végső üdvözlet.
   Te, aki már csomagolsz, hogy hamarosan utánam eredj, ne kövesd el azt a hibát, hogy a váltás fehérneműd közé sérelmeket is rejtesz. Lehet, a címzetted, aki szóra se méltat, nagyobb bajban van, mint te.
   Nehéz időidben arra a legnehezebb rábírni magad, hogy másokra gondolj.
   Gyerekkoromban, amikor sajgott a seb a sípcsontomon, lüktetett a monokli a szemem alatt, a kislábujjamra vagy a könyökömre próbáltam koncentrálni, hogy lám, ottan semmit nem érzek, semmi nyilallást, semmi csípést, se édeset, se sósat. És percek múlva magam lepődtem meg a legjobban, hogy lám, már semmim se fáj. 
   Felnőtt fejjel tavasz végén, nyár elején arra a nálad fiatalabb férfira gondolsz, aki Pestről Borba utazott. Vajon mi járt a fejében, amikor jelentkezett az első csoportba, amely nekivágott az abdai útnak? Miért nem hallgatott a többiek tanácsára, hogy jobbnak tűnik helyben kivárni? Van-e választása az embernek, amikor úgy tűnik, hogy nincs?
   Csak mentem, mentem, az út szélén Byront, Juhász Ferencet, Puskint, B., A.-t, Karinthy Frigyest, N. M.-t, B. I.-t, Benjámin Lászlót, L. L.-t, Radnóti Miklóst és Vörösmarty Mihályt véltem integetni. Az nem lehet, hogy tévedtem volna.