V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. június 22.)

   Nem tudom, merről fújta oda a szél S. G.-t, mindenesetre mire megérkezem a megbeszélt helyre, ő már vár.
   – Gondoltam, villamosozol, de ha jobban esik egy könnyű, reggeli séta…. – tréfálkozik, mert messziről észrevette, ahogy caplatok a járókelők között, mire én, hogy nemodabuda, korán indult a nap, az önkormányzatból jövök, ahol erkölcsi bizonyítványt kértem egy pályázathoz.
   Emberek áramlanak le s föl körülöttünk, de mi egymástól vagyunk eltelve: hónapok óta nem találkoztunk.
   Az ajtóban kölcsönös udvariaskodás, végül valahogy túlesünk rajta, s már bent is vagyunk. Ő hosszú kávét rendel, én gyümölcsteát, s hozzá mindketten áfonyás muffint. Aztán asztalt választunk, először közvetlenül az ablak mellett, de arra özönlik a légkondiból a fagyos levegő, ezért átülünk a terem közepére, csakhogy az a hely meg huzatos. Végül valaki föláll egy fal közeli, szélvédettnek ígérkező placctól, áthurcolkodunk hát oda.
   Közben gyors információcsere. Először én számolok be az utóbbi idők fejleményeiről, aztán ő. Tulajdonképpen mindketten összefoglalhatnánk az eseményeket néhány mondatban, de kissé azért kikerekítjük a történeteinket. S. G. – a pillanatfölvételekhez fűződő óhatatlan vonzalma ellenére – epikus alkat, és én se megyek a szomszédba egy kis túlragozásért.
   A muffinok gyorsan fogynak, a kávé, a tea lassabban.
   – Miről beszéljünk még? – poénkodik egyikünk.
   – Akkor szia – üti le a magas labdát másikunk.
   Tudjuk persze mindketten, hogy van miről, így aztán máris a kellős közepébe csöppenünk. Egy beszélgetés dramaturgiája úgy épül, hogy valamelyik szereplő elejt egy véletlen mondatot, a másik belecsimpaszkodik, és onnét nincs megállás. Utólag visszagondolva, esetünkben mintha egyikünk lakonikusan megállapította volna, hogy egyáltalán nem hiányzik a múlt. Bizonyságul rá elhangzott egy homályos történet, hogy nemrégiben, véletlenül a múlthoz (ami nem hiányzik) kötődő társaságba keveredvén, kiderült, ŐK nem tudnak másról beszélni, mint a maguk zárt világáról, bezzeg MI, akik sokkal szélesebb horizonttal rendelkezünk, már rég tereltük volna másfelé a témát, de ÖK mindig visszakanyarodtak, mire MI…
   Ennyi elég is volt, hogy néhány szó erejéig lecövekeljünk az aktuális belpolitikai helyzetnél. De két olyatén fickó, aki szívesen lép át a reáliák világából a metaforákéba, hűlő kávé s tea mellett miért foglalkozna hosszadalmasan a hatalmi csoportokat mozgató gazdasági érdekek mélyreható elemzésével? Régóta tudjuk, hogy akár az életünket is elvehetik egyetlen legyintésükkel, önszántunkból mégse hódolunk be nekik.
   Aztán arról beszélünk, mivel foglalatoskodunk éppen. S. G. e ponton kissé hosszabban ragadja magához a szót.
   Ekkor történik a csoda.
   A vendéglátó-ipari egységben, ahol a fal mellett ücsörgünk, megáll az idő. A jövő-menő emberek egyszer csak szoborrá merevednek: egy nő fölcsúszott szoknyája úgy marad, egy gyerekszájból az üdítő nem folyik tovább a torokba, egy idős férfi fél lába megmerevedik a levegőben, mégse esik el, pedig botjával se támaszkodik.
   De mi mindezt nem látjuk, annyira belemerülünk a beszélgetésbe.
   S. G. azt fejtegeti, hogy hónapokon át kesergett, panaszkodott, aztán nekiállt dolgozni magán – kemény munka volt, bólint jelentőségteljesen –, és kezdett figyelni, hogy kizárólag jó dolgokról beszéljen.
   – Olyan emberekről, akiket addig ezért-azért utáltam, én azt mondogattam, miben jók…
   – Ez ugyanaz – vetem közbe –, hogy én meg elhatároztam, kerülöm a ’nem’ szócska használatát!
   S. G. visszaveszi a szót, mondván, ő például nagyon komolyan átgondolta, mi kell ahhoz, hogy eredményesebben dolgozhasson (imádja a mesterségét), minek következtében sikerei legyenek a munkájában, amitől egyenes út vezet a jobb közérzethez. És amikor rájött, hogy elkerülhetetlenül be kell ruháznia egy korszerűbb munkaeszközt, viszont nincs rá pénze, hát megcsörrent a telefonja, és váratlanul fölkérték egy melóra, amivel pontosan annyit keresett, amennyi kellett. És bár ő világéletében óvatos duhaj volt, spórolós meg gyűjtögetős, azt gondolta, nincsenek véletlenek. Ezek a forintok pontosan azért érkeztek, amiért, és megvette a cuccot, mire föl kezdtek érkezni az újabb és újabb megrendelések…
   – Ez meg olyasmi, hogy elhatároztam, nem arra várok, hogy a dolgok eljöjjenek hozzám, hanem mostantól én megyek elibük?
   Karórám ismét ketyegni kezd, szemben a nő lesimítja a szoknyáját, a gyerek kihörpinti poharát, az öregúr elballag. Kávé, tea előlünk is elfogy. Beszélgetünk még vagy húsz percet, de a vége felé már tűkön ülök. Már az jár a fejemben, hogy amint hazaérek, előveszem azt a kéziratot, amelyet másfél éve tettem félre.
   Az ember először adósságot törleszt. Egy hétre van szükségem ahhoz, hogy befejezzem, most éppen adódik, véletlenek nincsenek, szerencsés fickó vagyok.