V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. június 29.)

   Azt mondta, egy pillanatig se hiányzott neki, aztán háromnegyed órát beszélt róla egyfolytában. A vége felé már tűkön ültem: nem messze régi barátom várt, és ne feledjük, azért a végtelenben is vannak távolságok.
   Szóval majdnem átléptem egy épület küszöbét, amikor visszanéztem, nem követnek-e. És akkor megpillantottam a férjét, akinek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy velem bíbelődjék: egy tálcával egyensúlyozott éppen. Gondoltam, dolgom végeztével benézek hozzájuk. Kis kávézó, ők vezetik. Korábban hallottam, hogy ilyesmivel foglalatoskodnak: azért a végtelent olyasminek képzeljétek ám, mint Budapestet, Magyarországot, Európát, ezek hajszálpontos mását. A kópiák mindössze abban különböznek az eredetiektől, hogy azok végesek.
   A véges közelségnek ugyanis éppen az a sajátja, hogy képes ripsz-ropsz befejeződni. A messzeségnek meg, hogy félúton van a közelség és a végtelen között. A közelségről tudvalevő, hogy onnét csak egyirányú út épült a messzeségbe, ahonnét viszont vezet – ugyancsak egyirányú – út vissza a közelségbe, ugyanakkor kétirányú a végtelenbe, ahonnét azonban nincs tovább (nekem legalábbis egyelőre így tűnik), lévén a végtelen maga a fából vaskarika. 
   Visszatérve ahhoz, amit tulajdonképpen följegyezni kívántam, beléptem a kávézóba (ahol egyébként kapható – ha eredményesen vételeztem szemügyre – fagylalt is, szendvics is), a férj a pult mögött tett-vett valamivel, az öt-hat asztalka egyikénél meg számlahegyek takarásában ott ült ő. Nem lehetett nem észrevenni: kicsit megasszonyosodott ugyan, de hát fölszedtem néhány kilót én is, amióta nem láttuk egymást. Megvan annak már néhány éve, bár mit számít ilyesmi olyanok között, akik régestelen-régen ismerik egymást.
   Még a köz- és magánhősi időkből.
   Ő már a közelségben volt, amikor jómagam odakeveredtem: nem sokkal L. I. Brezsnyev (1907-1982) halála előtt. Akkor, 1982. november 11-én, csütörtökön kora délelőtt ejthették ki a nevét előttem először: ő volt az adásrendező, amikor – megszakítva a műsorfolyamot – D. L. beolvasta a hírt. Jelesül világhírt, bár fű alatt hetek óta suttogták, előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkezik, hogy a fél világ ura jobblétre szenderül. Akkoriban még nagy eseménynek számított az ilyesmi, nagyobbnak, mint Elvis Presley (1935-1977), John Lennon (1940-1980) vagy Michael Jackson (1958-2009) halála.
   V. I. Lenin (1870-1924), J. V. Sztálin (1878-1953) nyomdokain haladva – Ny. Sz. Hruscsové (1894-1971) más történet – Brezsnyev is cárként uralkodott. És – lényegében pályakezdőként – véletlenül éppen R. J. volt ama napon a beosztott adásrendező, aki most, huszonhét év múltával idézte föl nekem, hogyan rohant a másodikról a harmadikra, hogy valaminek történnie kellett, mert Moszkvából egyfolytában gyászzene szól, meg hogy miként fordult Lénárt papihoz, hogy ugyanis úristen, mit kell olyankor csinálni, ha a vészhelyzet esetére előre összekészített tartalékanyagok a Szauder íróasztalában vannak elzárva, aki viszont nincs bent!
   Csak hallgattam R. J.-t, aki egyébként ezt követően fokozatosan intézményesült az intézményen belül, példának okáért én is rögvest hozzá fordultam, ha valamiben egyezkedni akartam a lebonnyal, ahogyan a közelségen belül neveztük a programszerkesztőség megfelelő részlegét. Persze azért kerestem Cs. Gy.-t vagy a többieket, ha R. J. netán valami véletlen folytán ugyancsak nem volt bent.
   Aztán elérte a közelséget is az a rendszerváltásként emlegetett izé, aminek persze voltak pozitív hozadékai is. Például kiderült, hogy R. J. hirdetéshez-marketinghez is konyít, így összesodródtunk ilyen-olyan műsorokban, meg adódott az életünkben néhány hónap, néhány hét, amikor közösen babráltunk valami olyasmivel, amit szerettünk, de fölkérés ide, fölkérés oda, amint kész lett, elvették tőlünk.
   Na, ez volt az a pillanat, amikor a közelség fala megrepedt előttem, és a résen átnézve látszott, hogy dereng a távolban valami messzeség is. Én persze gyorsan elfordítottam a fejem.
   Mindegy már.
   Aztán fölidézte még R. J. az ő utazásának körülményeit. Egy zárt teremben kezdődött, ahol egyik pillanatról a másikra a kezébe nyomták az előre megváltott jegyét. Kiderült, a bent tartózkodók már régen eljártak ügyében a pénztárnál, csak valahogy neki felejtettek el idejében szólni. Leballagott a helyére, ügyesbajos dolgával fordult is hozzá azonmód egy beosztottja, ő meg mi mást mondhatott volna, mint hogy bocs, de már nem dolgozom itt.
   Anélkül, hogy összecsomagolt volna, vitte magával azt, amit rajta kívül senki se tud.
   Amikor a messzeségben magához tért, körbetekintett, aztán a férjével kibérelte a kis kávézót. Most meg azt mondja, harminc évet lenyomott a közelségben, de a székházbúcsúztatóra nem megy el, mert minek.
   Dramaturgiailag ez volt az ideális végszó, hogy a viszontlátás reményében elköszönjek. Aztán találkoztam régi barátommal, ücsörögtünk egy kerthelyiség szélső asztalánál, ő világos sört rendelt, én barnát, amikor tőlünk fél méterre elballagott K. G., de vagy nem vett észre, vagy a közelségből nem látszik, hogy a messzeség tulajdonképpen a közvetlen közelben is föllelhető, mert rám se hederített.