V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. június 8.)

   Legújabb szabad életem első napjának délutánján – zötykölődvén a messzeségből a végtelenbe – olyan helyre jutottam el, ahol nem jártam még sosem. Félhomályos volt ugyan és kissé levegőtlen, de meghitt. Ti, amott a közelségben, egyszerűen csak úgy hívnátok, DocuArt. (Budapest IX., Ráday utca 18., bejárat az Erkel utca felől.)
   Az ember hitegetheti magát uralmával föld- s égrajz fölött, aztán kiderül, közelebb vannak egymáshoz a dolgok, mint amilyen távolinak tűnnek egyetlen helyről nézvést – ha éppen nem ugyanott.
   Mi történt a DocuArtban? Az esemény a X. Nézőpont Váltás Filmszemle címet viselte – ha így írják magukat, bizonyára így is helyes –, a nyitóbeszédet mondó férfiú (Liling Tamás) meg is jegyezte, üröm az örömben, hogy a kezdetek óta elszelelt tíz év. Tíz év alatt önkéntelenül tanújává válhat az ember, hogyan folynak át közelségek messzeségekbe, amazok pedig végtelenekbe, amelyek vélhetően még mindig nem az események láncolatának végső stációi. Amikor persze kívülállóként vizsgáljuk azt, amit sokáig az orrunk hegye táján szemléltünk, először mindannyian megrémülünk a fölismeréstől, hogy a dolgok teljesen másként kerekek, mint képzeltük. Valami ilyesmi lehet az űrhajózásban az igazi truváj, gondolom innen, a földfelszínről.
   Messziről, nem akarnék nagyképűsködni, de tisztán látszik, miféle félreértésben éltem a közelségben. Elmondom, miért, de figyelmeztetlek benneteket, aki nem szeret ilyesmikről hallani, följegyzésemet ne olvassa tovább.
   Avval kezdődött, hogy említett filmszemle körül hírverést mindössze a suttogó propaganda csapott (nekem speciel egy barátom üzent, akinek két művét is vetítették), viszont a parányi helyen és a még parányibb karzaton annyian verődtünk össze, hogy kevésnek bizonyult a különben is kevés szék.
   Merthogy hallás-, látás-, mozgássérült, autista és értelmi fogyatékkal élő alkotók munkáit mutatták be. Jómagam kilenc kisfilmet láttam azon a délutánon. Volt köztük tudósítás, oknyomozó riport, rövidjátékfilm. Nem hinném, hogy bármelyiket is fogjátok látni: mozik, tévék nincsenek ilyesmi darabok vetítésére berendezkedve. Mozik, tévék azt hiszik, teljesen másmilyesmik kellenek. Mozi, tévé nem demokratikus eszköz, hanem éppenséggel autokratikus, de erről szót se többet.
   Amit följegyzek az örökkévalóságnak, hogy utam eme szakaszára társamul szegődött VI. Lájv. Úgy a hetedik produkció után súgta nekem oda, hogy a szünetben menjünk majd haza. Persze, bólintottam. Becsületére legyen mondva, tízévessége dacára húsz percet még végigült, sőt kivárta azt is, amíg néhány szót váltottam barátommal (aki szólt a filmszemléről), majd, immáron édes kettesben, végigsétáltunk a Ráday utcán, ahol néhány könyvheti sátor állt éppen, egyik-másik kínálatára rápillantottunk, azt követően meg elgyalogoltunk a nagykörúton egészen a Király utcáig, mert megcsillantottam fiam előtt, hogy annak sarkán meghívom egy gyorsétterembe vacsorára.
   Villamossal, teli hassal mentünk haza.
   Megfogadtam, meg én, hogy rá nem kérdezek, mit szól a gyermek a délután látottakhoz. Nem is mondott semmit, egészen addig, amíg – a villamosról leszállván – föl nem kapaszkodott arra a kerítéspadkára, amelyet tiszteletreméltó következetességgel használ járdának, amióta csak két lábra állt.
   Megemlítette, hogy a harminchatos cipőjével egyre nehezebben fér el a szűk helyen, továbbá, hogy igaza lehet annak a bácsinak, aki szerint valahol mindenki fogyatékos. Itt van például ő (mutatott volna magára, ha egyetlen pillanatra elengedhette volna a kerítést), aki szintén az, mert például foci közben nem szeret passzolni: Ha netán mégis odagurítja a labdát valakinek, máris kajabál neki, hogy „Vissza, vissza!”.
   VI. Lájv kerek-perec megállapította magáról, hogy önző. Továbbá irigy. Aztán (miközben azt néztem, mennyi van még a kerítésből hátra, mert anyja vajon mit fog ahhoz a porrongyhoz szólni, amely reggel még trikónak neveztetett) az addig elmondottakhoz hozzáfűzte, ha az ellenfél középkezdésből rögtön gólt szerez, ő azért – másokkal ellentétben – képes odaszólni nekik, hogy „Ugyan elbambultunk, de ettől függetlenül szép volt, fiúk!”
   Közben hazaértünk. Beszéltünk még egy-két dologról, de vannak témák, amelyek apa s fiú titkaiként kezelendők.
   VI. Lájv már hangosan szuszogott arccal a könyvre borulva, amikor besettenkedtem a szobájába, hogy eloltsam a villanyt. Próbáltam a sötétben elképzelni, igazságosan uralkodik-e, ha majd ő viseli a koronát. Emlékezik-e majd arra a délutánra, amikor magától fedezte föl, létezik erkölcsi fogyatékosság is, s lesz-e képes megállni, hogy ítélkezzék, amikor tömegek követelik tőle: döntsön Barabás és Krisztus között. Lesz-e akkor kerítés a közelében, amelybe kapaszkodva elmerenghet azon, miféle földi-égi törvény hatalmazná őt föl arra, hogy adjon vagy elvegyen?
   A koszos ruhadarabból baj nem lett, barátom, Király Belián filmje, az Isteni púp pedig közönségdíjat nyert, mint arról utólag értesültem.