V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. május 11.)

   A tévészékház emberemlékezet óta ugyanott volt. Ha majd nem tanúskodna mellette senki, rám, akit ifjúsága hajnalán beszerveztek gyerekszereplőnek egy tévéjátékhoz, számíthat. Semmire se emlékszem a műből, se a címére, se a rendezőjére (ennyit az örökkévalóságról), azt viszont tudom, hogy akkoriban már egyedül közlekedhettem. A házunk előtt fölszálltam az 52-es villamosra, a Toldi mozi előtt meg leszálltam róla, aztán valami mellékutcán (ma Bank utcának nevezik) be kellett gyalogolnom egy nagy térig (akkor is, most is Szabadságnak hívták), ahol szemközt, kissé srévizavé állt (áll) ama büszke épület, ahová hivatalos voltam.
   Emlékszem továbbá arra, hogy jelentős összeget (tán tíz forintot) kaptam a szüleimtől, mondván, ha meg találnék éhezni, gondoskodjam magamnak ennivalóról. Ebédszünetben – a tévések akkor még adtak a helyes táplálkozásra – kiballagtam hát a házból, mintha bal kéz felé, középtájt, lett volna akkoriban egy hentesüzlet, vettem két zsömlét tíz deka párizsival.
   Most, hogy próbálok kutatni emlékezetemben, rémlik, valahol az őrizetlen szovjet emlékmű közelében történhetett mindez valamikor tavasszal vagy ősszel, mindenesetre oly évszakban, amikor már/még szabad ég alatt időzhetett egy magamfajta ifjú.
   Föltűnt tinéktek, hogy történelmileg fontos részletek milyen meglepő módon szellőződnek ki az ember fejéből? Már persze ki mit tekint fontosnak.
   Arra ugyanis mind e napig élesen emlékszem, hogy egymagamban, amúgy zsírpapírból fogyasztottam el ültőhelyemben a tíz deka párizsit. Meg a zsömléket.
   Nem volt ugyanis ilyesmi akkoriban szokásban minálunk. Nem tudom, másoknak mire futotta, de mi a televíziózás hőskorában valahogy takarékosabban éltünk. Tíz deka párizsi az egész család vacsorája volt, nagyistul, anyustul, apustul, nővérestül: igazságosan megosztoztunk rajta, juthatott mindannyiunknak két-két vékony szelet, szépen be lehetett osztani a karéj kenyérhez.
   Statisztálni a tévében? Nem tudom, mi járhatott a szüleim fejében. Tán hogy némi zsebpénzhez lehet esetleg juttatni engem? Vagy a világot jelentő deszkák, audiovizualitíve? Ez utóbbit nem gondolnám, mert mifelénk nem ölelte sztárkultusz a gyerekszínészeket: az imperialista Shirley Temple pályafutásáról csak jóval felnőttebb fejjel értesültem.
   A mi környezetünkben Zeitler Zoli volt a tragikus példakép.
   A srác a nővéremmel járt egy osztályba, fölfedezték és fölkapták. Alapvetően édes gyerekhangocskájával lopta be magát a rendezők szívébe, bár filigrán és kölyökképű figurája is helyesnek ítéltethetett, kifejezetten Nemecsek Ernőnek. (A Pál utcai fiúk rádióváltozatában – időnként ma is leadják – ő kölcsönözte a hangját a főhősnek.) Viszont tehetségesnek kellett lennie, merthogy játszott ő Sinkovits Imre (1928-2001) mellett Az ember tragédiájában a Nemzetiben, továbbá mindenfelé tévéjátékban, tán filmben is. Természetesnek is vettük, hogy érettségi után a színművészetire jelentkezik. És mélyen megdöbbentünk, amikor meghallottuk, hogy nem vették föl. Nem tudom, ki mondta neki, tán Major Tamás (1910-1986) vagy Várkonyi Zoltán (1912-1979), hogy ők a főiskolára formálható művészpalántákat keresnek, nem hozzá hasonlatos kész színészeket. És azt tanácsolták neki, tizennyolc éves kora dacára szerződjék egyenest színházhoz.
   Zoli nyilván próbálkozott, de gyorsan rá kellett ébrednie, hogy bájos szopránja, miután a mutáláson túljutott, elveszett, törékeny alakját, kedves képét is odahagyta a kamaszkorral, és talán önmarketingje sem felelt meg a kor hívó szavának. Használták, amíg lehetett, aztán eldobták, klasszikus eset.
   Évekkel később, andalogván a Práter utcában, váratlanul fedeztem föl egy műszerészműhelyen a nevét. Kérdeztem a nővéremet, mondta, stimmelhet, tudomása szerint hajdani osztálytársa kitanult valami becsületes szakmát. Aztán egy érettségi találkozó után arról számolt be a nővérem, a kis nemecsek meghalt.
   Istenem! Csodára készülni és belehalni!
   Mintha gyerekek maradtak volna utána.
   Amikor legközelebb bolyongtam a VIII. kerületben, az egykori műhely helyén már élelmiszerbolt működött: vettem is ott egy csokit az emlékére. És ha ma tesztelem bárkin, mond-e valamit még e rég elfeledett név, hát néma csönd. Még egy parányi lájvság se jutott Zeitler Zolinak, mint nekem legalább.
   Ráadásul tíz deka párizsit szinte egy falásra be tudok habzsolni (zsömle nélkül), és bár az 52-es villamosjárat (Nagyvárad tér–Marx tér-viszonylat) megszűnt, a Toldi mozi – csodák csodájára – létezik még, a Szabadság téri tévészékháznak viszont csak hetei vannak hátra, most kaptam az értesítést a július végi búcsúztatóról.
   Igényelhetnék meghívót, hogy még egyszer betehessem a lábam az épületbe, de aminek vége, annak vége, Zeitler Zoli története a bizonyság rá.