V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. május 18.)

   P. a Móricz Zsigmond körtér délnyugati szélén ült be mellém, a 61-es villamos végállomásának közelében. Csak mentünk, mentünk, félúton meg is jegyezte, lassan a világ végén járunk, aztán észre se vettük, hogy egyszer csak megérkeztünk.
   Beszélt K.-val egy-két nappal korábban, aki sajnálta, hogy egyéb elfoglaltságai folytán nem kalauzolhat minket, ennek ellenére vágjunk neki, mondta P., találunk ott mást.
   – De hogy jutunk be, édes P.-m? – kérdeztem tőle, mire ő csak a vállát vonogatta. Az Arany János utcai metrómegálló oldalában álltunk, a Bajcsy felől, már alkonyodott, és akkor hirtelen az jutott eszembe, beszélek D.-vel.
   – Ez jó lesz. Igazán jó – bólintott P.
   Így aztán helyből fölhívtam D.t, mondtam neki, másnap délelőtt mennénk, mire ő, hogy remek, majd lejön értünk a kapuhoz. Erre föl egyeztettük P.-vel, hogy mindkettőnknek a legkézenfekvőbb, ha a Móricz Zsigán találkozunk. Kicsit vacilláltunk, hogy negyedkor-e vagy inkább félkor, meg hogy a 6-osnál vagy a 61-esnél, de aztán eloszlattunk minden kezdeti félreértést.
   Nincs fölhatalmazásom elmondani, miről csacsogott P. az autóban, elég legyen most annyi, hogy különböző kerületekhez kötődő különböző emlékeit elevenítette föl, miknek következtében bizonyos fokig önvizsgálatot is tartott, továbbá elárulhatom, olyan hosszúnak mégsem bizonyult az út, hogy mondandójának akár megközelítőleg is a végére érhetett volna.
   Ha nagyritkán találkozunk, be nem áll a szájunk. Még szerencse, hogy P. dohányzik, mert amíg rágyújt, átvehetem tőle a szót, persze csak azért, hogy később legyen mit visszavennie. Megjegyzem, ott és akkor föl se merült benne, hogy a kocsit összefüstölje.
   – Nahát – hallom most a hangját, mert tudom, előbb-utóbb elolvassa följegyzéseimet –, már gondolati síkon is megbotránkoztatsz avval, ha egyáltalán megfordul a fejedben, hogy én a káros szenvedélyemmel belemocskolnék más szenvedélymentességébe.
   Miután találtunk parkolóhelyet, kicsit még elücsörögtünk, mert éppen nyakig voltunk egy témában, azt nem lehetett csak úgy abbahagyni, el is nehezedett körülöttünk a levegő. Meg se szólaltam volna, ha estig ülünk is ott, de aztán P. váratlanul levitte a hangsúlyt, sóhajtott egyet, és azt mondta:
   – Na, induljunk.
   Úgy száz méterre ha lehettünk a főbejárattól: P. belém karolt.
   A portán bediktáltuk, kihez jöttünk, fölírták a nevünket, fölszóltak D.-nek, bennünket meg hellyel kínáltak, amíg vendéglátónk leér értünk, de mondtuk, tudunk mi még állni, és összemosolyogtunk.
   D. különben is ott termett egy szempillantás alatt. Ők ketten, mármint P. és D. vagy tíz éve nem látták egymást: kicsit hátrébb is léptem, hogy ne zavarjak, amíg átölelik egymást. Hogy P. meghatódott, azon nem csodálkoztam, de hogy a kőkemény D. is elérzékenyült – láttam a szemén –, az meglepett. Illetve mégsem: tudom, amit tudok. És tudom – biztosan följegyeztem már valahol, de nem lehet elégszer –, a világot az érzelmek kormányozzák, még ha többnyire gazdaságpolitikai álcába is burkolja megindultságait az ember.
   Föllifteztünk a másodikra, egy ablakból körülnéztünk: nem is volt a világ vége, ahová eljutottunk, volt viszont a természet lágy öle. R. mondta is, a székházukat valami bogárvonulás útvonalába építették, és hiába tornyosul előttük az akadály, az apró szárnyasok rendületlenül arra közlekednek, amerre az utat őseik hagyományozták rájuk, nyaranta nem is lehet ablakot nyitni. P. megjegyezte, nem is szükséges, elvégre ott a légkondi.
   Nem gondoltam volna P.-ről, hogy belsőépítészeti dolgokban is ennyire szemfüles.
   Vagy másfél órát maradtunk. Dumáltunk mindenféléről, aztán körbevezettek bennünket: vendéglátóinknak ez volt a jelenük, de P. a jövőbe tekintett, én meg a múltba.
   R.-rel meglapogattuk egymás hátát, aztán D. lekísért minket a kapuig. Egy idő után P. kifűzte a karját a karomból, és a maga szelíd udvariasságával megkérdezte, nem zavarna-e, ha rágyújtana.
   – Dehogy – mondtam neki, és nem is lódítottam. Szinte napra pontosan huszonöt éve, hogy nem dohányzom, utólag bevallom, eleinte zavart, ha valaki füstölgött a társaságomban, de már régóta hidegen hagy.
   Azért azt láttam a szemem sarkából, hogy félig se szívta el a cigijét, úgy dobta egy kanálisba.
   Amikor beültünk a kocsiba, P.-nek kissé kesernyés illata volt és a szemének valami különös csillogása. Valóban különös valami a szem: öregedhet akármennyit az ember arca, de a szeme nem változik. Illetve változik: egyetlenegyszer. Anyámon fedeztem föl először a jelenséget – annak is húsz éve már –, akkor még nem tudtam, mit üzen az az időtlen vénség, aztán amikor apám tekintetét is láttam megráncosodni, már gyanakodtam, amikor pedig gyerekkori barátomon, H.-n tapasztaltam ugyanazokat a rémisztő redőket, már napnál világosabban tudtam, merrefelé vonszolja a sorsa.
   Egy idő után az ember ilyesmiket is megtanul.
   P. még megkérdezte, nem lenne-e teher a számomra, ha elkanyarodnék vele valahová, ahol dolga van, de megvárnom nem szükséges, hazajut onnét busszal, villamossal.
   Gyorsan kellett kiszállnia, mert a buszsávban álltunk meg, és a visszapillantó tükörből láttam, mögöttünk összevonja már kék szemöldökét a hely jogos használója, a 173-as.
   – Szia – mondta P., ahogy visszanézett, és egyéb nekem se jutott az eszembe, csak utólag, de vannak elszalasztott pillanatok, amelyek nem pótolhatóak.