V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. május 25.)

   Két helyről háromra jártam eddig.
   Kezdődött avval, hogy a Kilián laktanya előtt elgyalogoltam a Ferenc körútig, ott fölszálltam a 4-esre vagy a 6-osra, mentem három megállót, a Blahán (mi még EMKÉ-nek hívtuk) leszálltam, ahonnét csak néhány lépésre volt a Lenin (ma megint Erzsébet) krt. 9-11. Az volt valaha a New York-palota, akkoriban a Lapkiadó Vállalat székháza (most szálloda), társbérletben két könyvkiadóval, a kisebb Mórával (még van) és a sokkalta hatalmasabb Szépirodalmival (már nincs). A négyemeletes épületben a korszak nem jelentéktelenebb szerkesztőségei tanyáztak, mint például az elsőn az Ország-Világ (később az Új Tükör), a másodikon a Magyar Nemzet és a Film Színház Muzsika, a harmadikon a Magyar Hírlap, a negyediken az Új Írás. Ezeknek az orgánumoknak megfelelő szintű emberek jártak be oda, Baróti Gézák (1914-1993), Fedor Ágnesek (1909-1990), Mátrai Betegh Bélák (1914-1981), Ruffy Péterek (1914-1993), hogy csak néhány, sajtótörténetileg tán emlékezetesebb, bár mind elfeledettebb nevet említsek.
   Mert úgy egyébként mocsok egy dolog az enyészet. Voltak valaha ezek a „nagy robotosok”, akiknek az újságcsinálás (a sajtót akkoriban még nem médiaként emlegették) nem csak úgy egyszerűen munka volt, hanem életforma. Azokról az időkről beszélek, amikor a szakmát mesterségnek, netán hivatásnak tartották. Abban a házban – egye fene, járjon ki a tisztelet a kivételeknek is – profik dolgoztak, természetesen pénzért, de mert a fizetés, a honorárium olyan kicsi volt, valahogy azért mégsem a pénzért (vagy mégsem „csak” a pénzért), hanem…
   Na most itt definiálnom kellene, mi egyébért. Tudnék hebegni-habogni. valami olyasmit, hogy ezek az emberek pontosan tudták, mit érnek, és ezt le tudták fordítani pengőre, később forintra, vagyis a „pénz” mint értékmérő számukra következmény volt, nem cél. És mondanék még valamit: ők akkor is tették a dolgukat, amikor nem fizettek érte. Én még ismertem egyiküket-másikukat, tudom, mi hajtotta őket (elvégre ők tanítgattak engem is), csak attól tartok, ma már kevesen értenék, miről beszélek. Nehogy személyes sértésnek vegye ezt bárki is: a világ változott. Ma már az újságot nem újságnak, netán lapnak hívjuk, hanem terméknek. Árunak, amelyet el kell adni a piacon. Márpedig valahol ezekben a részletekben rejlik az ördög. Próbálta volna valaki Fazekas Gyuri bácsinak (1914-1984) vagy Rajcsányi Károlynak (1921-1982) azt mondani a lapjára, hogy termék!
   Gyuri bácsi, amikor én már följárogattam hozzá, lakott egy kétszobás tanácsi (ma: önkormányzati) lakásban, autója, nyaralója nem volt.
   Folytatódott helyről helyre kalandozásom avval, hogy ugyancsak kigyalogoltam a Ferenc körútig, csakhogy nem villamosra, hanem metróra szálltam, utaztam négy megállót (Kálvin tér, Felszabadulás tér – ma Ferenciek tere –, Deák tér, Arany János utca), aztán onnét bekutyagoltam a Szabadság térre.
   A fordulat akkor állt be, amikor gyerek- és ifjúkorom színhelyéről, Pestről Budára költöztünk. Franzstadti fiú létemre szentimrevárosi vagy újbudai (lám, nálunk már a kerületek meghittebb elnevezésébe is beszivárog a világnézet, praktikusan a politika) lettem, hogy szűkebb pátriámat, Budapestet a Duna mindkét partjáról hazámnak érezhessem, Radnóti Miklóssal (1909-1944) egyetemben.
   Abban a néhai tőzsdepalotában (amelyet a régiek nyomán én is székháznak, bizalmasabban csak „a háznak” kezdtem emlegetni – kíváncsi is vagyok, a legújabbak becézik-e majd gyártóbázisukat egyszerűen bázisnak), szóval a házban is megfordultak néhányan, akik előtt az ember, amikor előre köszönt nekik, jelképesen kalapot is emelt. Nem a pillanatnyi nagyságuk, esetleg népszerűségük, hanem a tudásuk, a teljesítményük miatt. Ilyen volt – hogy csak kiragadjak egy-két nevet – Ipper Pál (1927-1990), Kovalik Károly (1927-1995) vagy éppen Zsurzs Éva (1925-1997), és most halálosan nem érdekel, ha valaki rákezdi, ki honnan jött, mert mindenki jött (és jön ma is) valahonnét, ám egy idő után csak az számít, mit tett le az asztalra. Ezek az emberek pedig évtizedeken át csak pakoltak és pakoltak és pakoltak, ma is roskadozik cuccuk alatt a szúette bútor.
   Akkoriban kerülhettem erről és kerülhettem arról: volt, amikor a 61-essel tettem meg három rövidke megállót, aztán a Móricz Zsigmond körtérről a 47-es vagy a 49-es vitt be a Madách térig, onnét meg lábbusszal az Erzsébet téren át végig a Október 6. utcán. Vagy indulhattam a 61-essel a másik irányba, a Déliig, és onnét metróval a Kossuth térig.
   Aztán a XI. kerületből nekivágtam a messzeségnek, többnyire gyalog, nagy ritkán ugyancsak a 61-essel (ismét a Déli irányába). És most már a messzeségből is tovább kell mennem.