V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. május 4.)

   Egy május elsején döntöttem el, hogy leszokom a dohányzásról. Munkával ünnepeltem aznap a munka ünnepét, lett volna ám szentségszakramentum, ha egy magamfajta slapaj késve zuhan be a napindítóra, kilenckor kezdődött, negyed órával korábban tehát ama szilárd eltökéltséggel bukkantam föl a Kossuth téri metrómegálló sötétjéből, hogy ráérős perceimben még beszerzek valahol egy doboz füstszűrős Symphoniát.
   Csakhogy az ünnep tiszteletére zárva volt minden trafik, minden presszó.
   Négyszázas vágtázóknak is dicsőségére szolgált volna, ahogyan körbefutottam a Szabadság teret – a homokóra szemcséi fülsiketítőbben peregtek, mint gyerekkorom Ózában –, de sehol semmi. És amíg levezetésként az oldallépcsőn fölrohantam a földszintről a negyedikre, hogy ugyanis az utolsó másodpercben üres zsebbel és nyelvlógatva, de időre beessek a news roomba, megszületett bennem az elhatározás: én többet ilyen megalázó helyzetbe nem kerülök!
   Az igazsághoz tartozik, hogy antinikotinizmusom végső valóra válásának további huszonegy napot kellett várnia: ahhoz még Fazekas Gyuri bácsinak (1914-1984) meg kellett halnia. De ez másik történet. Azon a negyed századdal ezelőtti napon vélhetően kölcsöncigikkel rongáltam az egészségemet.
   Voltak persze idők, amikor a május elsejéket nem munkával és füstöléssel, hanem fölvonulással töltöttem. Szégyen, nem szégyen: szerettem. Szerettem, amikor anyám kicsinosított, és fejemen fehér svájcisapkával, lábamon fehér térdzoknival büszkén masíroztam egy zászló-, esetleg transzparensnyéllel kicsiny, de vasmarkomban az égig érő felnőttek között. Bevallom, nem emlékszem, milyen színű volt a lobogó (a történelmi hűség kedvéért említsük meg, hogy a vörösek mellett nemzeti színűek is akadtak), arra sem, mit írtak a táblára (Éljen a munkás-paraszt szövetség vagy Éljen a Szovjetunió, mindegy, csak éljen), csupán a hajcihő maradt meg gyermeki emlékezetemben, mert a fölhajtás tetszett, de nagyon.
   Utólag visszatekintve azokban a tavaszillatú pillanatokban sikálták, mosták ifjúi agyamat, a befolyásolás módszereinek megfelelően természetesen számomra alávalóan észrevétlenül. Nagyszabású rendezvények, nagygyűlések, közös masírozások, tudjuk jól, kifejezetten e célra alkalmatosak. Zászlólengetve haladni el dísztribünök előtt, miközben odaföntről Kádár János bácsik (1912-1989) integetnek, aztán a Városligetben lufit és főtt virslit kapni: mi más ez, mint a tiszta ész kritikája?
   Szentséges ég, most ugrik be! Mintha valamikor azon lelkes kisdobosok közé tartoztam volna, akik adott jelre fölszaladhattak az erkélyre, vihettek virágot az országot vezető bácsiknak és néniknek, igaz, ők legföljebb barackot adtak cserébe a kobakunkra. De, avval hitegetem magam, semmiféle allegorikus gyümölcs nem hagyott kitörölhetetlen nyomot világnézeti fejlődésemen.
   A hitelesség kedvéért itt kell megemlítenem, hogy az utókornak megőrzött dokumentumok tanúbizonysága szerint munkásmozgalmi pályafutásomat az adott/kapott társadalmi berendezkedés viszonyai között az ország elsőként alakult gyermekszervezetében kezdtem, az 1. sz. Dobó István (1502 k.-1572) úttörőcsapatban, a Középső-Ferencvárosban, a Lenhossék utcai fiúáltalános koedukált osztályában, Csobán Ilonka nagy tisztelőjeként, de bocs, vissza a tárgyhoz. Tulajdonképpen utána kéne néznem, miért éppen a főváros eme munkáskerületében bontott zászlót az úttörőmozgalom, és kinek jutott eszébe, hogy ne az internacionalista Kun Béláról (1886-1938 v. 1939) vagy éppen Oleg Kosevojról (1927-1943) nevezzék el az elsőként alakuló szervezetet, hanem a nacionalista vérvédőről, de ha választ kapnék égető kérdéseimre: menne általa előbbre a világ?
   Így aztán nem nézek utána. Egyelőre, mert ki tudja, majdan mire vetemedem még.
   Később meg mentünk, ugyebár, a telekre. Nem annyira a kerti munkák miatt füstölgött velünk a 424-es, mint inkább a friss levegő kedvéért, hiszen, jelentette ki ellentmondást nem tűrően apám, a gyerekek egész télen bezárva ülnek a négy fal között, hol az iskolában, hol odahaza, vagyis ideje kiszellőzködniük.
   Még később meg, elhagyván a gyerekkort, nemzedékem köreiben kifejezetten cikinek kezdett számítani, ha az ember május elsejéken spontán fölvonulászik. Hallgatólagosan a szüleim is tudomásul vették, hogy e napon se masírozás, se telkezés, mert – tőlem szokatlan módon – halaszthatatlan tanulnivalóm akadt, amelyet a sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán kizárólag hasonszőrű barátaim körében tudok csak megbízható módon megcselekedni.
   Még ennél is később, munkahelyi viszonylatban, remek majálisokra emlékszem, arra máig feledhetetlenül, amelyen H. E. politikamentes idomait először vehettem testközelből szemügyre, hála a rendkívül kedvező időjárásnak és Kádár Jánosné Tamáska Mária (1912-1993) lankadó éberségének, már ami a bikinidivatot illeti.
   A május elsejei felvonulások föntebbi vázlatos története napnál világosabban jelzi, hogyan erodált a szocializmus, meg sem állva a végső bukásig.
   Neveltetésünk dacára mintegy magától halt el sokunkban (a teljes nemzedék nevében mégsem beszélhetek) a fölvonulhatnék. Maradt ugyanakkor bennünk némi hagymázas előítélet, amely tulajdonképpen mindennemű gyűlésezésre kiterjesztette érvényét, általában és globalice. Megjegyzem, nem is tudok szabadulni a gondolattól, hogy akik manapság utcára mennek ilyen-olyan szervezett akció keretében, azoknak szellemét továbbörökítetten oltalmazzák egyéb ráhatásoktól az agymosás kiirthatatlan tisztasági betétei.
   Mindez arról jutott eszembe, hogy az idei május elsején a telken voltunk a gyerekekkel, és miközben az ifjúság szívta magába a szabad és friss levegőt, én anyámra, apámra gondoltam. Jó, jó, mondtam magamban, akár vonulnék föl, egye fene, csak volna kitől kérdezni!
   Anyu, Apu! Tényleg szétpukkant odafönt az a lufi, amelynek spárgája kicsúszott a kezemből? Elillant az egész gyerekkor, mint az utolsó cigi füstje?