V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. március 16.)

   Kísértetek a városban. Mindenütt, amerre járok. Különös, mert alig járok valamerre.
   Reggel átgyalogolok a kertek alatt a Ménesi útról a Mészáros utca elejéig, az egész nem tart húsz-huszonöt percnél tovább, korai órán ember nem jár arra, este meg az Alkotás utcán meg a Villányi úton öt perc alatt hazazötykölődik velem a villamos: csupa idegen közt kapaszkodom a félhomályban. Hol a csudában találkozhatnék ismerős kísértetekkel?
   Mégis, valahogy minden lehetetlenség ellenére fölbukkannak.
   Ránézésre hajszálpontosan úgy néznek ki, mint a hús-vér emberek, csupán én tudom róluk, valójában kicsodák.
   Vegyük például azt a ritka esetet, amikor két halaszthatatlan teendő közt kiszaladok a Fehérvári úti piacra, és a szemem sarkában látom, a túloldalon M. P. ballag, kezében kosárral. Kétségtelenül ő az, a járása, a fizimiskája, de még a bőrdzsekije is a régi. Talán észre sem vesz, egymás útját nem keresztezzük, minden valószínűség szerint le se állnánk egymással beszélgetni, hogy s mint volt az, amit évek óta nem tárgyalunk ki. Én nem kérdezném, ő nem mondaná, minek is: tudom, hogy kísértet.
   Aztán meg lehetetlen időpontban szállok föl a villamosra, kihalt az egész kocsi, legföljebb csak hátul szendereg egy hajléktalan. Ám megyünk egy-két megállót, és a lépcsőn váratlanul fölbukkan H. O.! Alig lehet ráismerni, annyira beborítja a kabátja, még a sapkáját is a homlokába húzza, de látom, ő az. Nem lehet nem ráismerni: a szeme örök. Oldalról rám pislant, szinte szuggerál, egyértelműen magára vonzza a tekintetemet. Kifigyelte, mikor kerülhet úgy a közelembe, hogy nincs tanú, a legjobban semleges helyeken lehet elrejtőzni, kitanultuk mi már alaposan a kísértetszakmát.
   Megszólítom hát. A hangja ugyanaz, ugyanúgy beszél, mint amikor még valóságos volt. Szabadkozom, hogy a következő megállónál le kell szállnom, különben is sietek, de nem ereszt, követ a sarokig, kérdezi, mi van, ám a kérdő mondata lélegzetvétel nélkül folyik át kijelentőbe. Mondja, hogy hallott rólam vagy legalábbis látta valahol a nevemet, bár elbizonytalanodik, hogy hol, mindegy is. Abban a rögzött hitben él, hogy változatlanul rendben vagyok, ez megnyugtatja.
   Hát bizony nem éppen, javítanám ki, de sejtem, tökéletesen fölösleges adatokat sorolni, színjáték az egész, mindenről tudnia kell, elvégre csak kísértet, csak játszik. Valamit akar, csak tudnám, mit.
   Ez mindösszesen néhány példa arra, mi folyik körülöttem.
   Mert, ugye, vannak valóságos emberek, valóságos levelek, valóságos telefonbeszélgetések és találkozások, például, amikor minap D. M. hívott meg S. Gy. leendő születésnapjára, az valóság, tudom, cáfolhatatlanul.
   Semmi extra képesség, bűvésztrükk, DNS-elemzés nem szükséges egyébként ahhoz, hogy az ember különválassza egymástól a létező embereket meg a kísérteteket.
   A kísértetek két alcsoportba sorolhatók: a megjelenőkébe és a sosem megjelenőkébe. Azért, mert egy kísértet nyugton marad az ülepén, azért még lehet rendes, tisztességes kísértet. Na már most ez utóbbiak, vagyis a sosem megjelenők további két alcsoportra oszthatók: az álmokban fölbukkanókéba és a még ott sem láthatókéba.
   Vegyük például Sz. É.-t, aki álmomban sosem jelenik meg, pedig én szeretném, hogy jöjjön. Csalogatom gyakorta, de nem jön az istennek se, ezért a kísértetek pontos és tudományos osztályozásához kénytelen vagyok most fölvenni egy harmadik alcsoportot: a sosem megjelenők alatt azokét, akiket akarnék, hogy kerüljenek elő, de ők csak azért sem hajlandóak. Illetve ki tudja, miféle okból, de a tény attól tény marad, hogy nem, még ha cigánygyerekek potyognak az égből, akkor se. 
   Ekkor áll elő az a helyzet, hogy az ember szándékosan és előre eltervezett módon nekidurálja magát és megidézi őket. Képzelem, milyen lehet egy kísértetnek: békésen ücsörög, aztán váratlanul belényilall, hogy ő most meg van idézve, mire kisebb-nagyobb erőfeszítésekkel csak azért is dacol az elemekkel. Mondja neki esetleg a többi kísértet, most mit vacakolsz, ugyan, menj már, de ő juszt se mozdul.
   Tegnap éjjel meg, amikor nem tudtam aludni, aztán föl is keltem, hogy ne zavarjam a feleségemet a folytonos forgolódásommal, hát épp gyújtom föl odakinn a villanyt alkalmi olvasásomhoz, amikor érzem, valami szellőféle csapja meg a vállam. Meg mintha neszezést is hallottam volna, futólag.
   Nem ijedtem meg a szokatlan jelenségtől. Tudom én azt, hogy Sz. É., amikor azt hiszi, alszom, titokban beleolvas a kézirataimba, még ha nem is mutatkozik soha, tudom én jól.
   Egyszer két papír között direkt otthagytam egy hajszálat, aztán másnapra eltűnt a helyéről, onnét.