V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. március 2.)
Megyek a Margit körúton, elérek a Chochol-féle látszerészetig. Évekkel korábban fedeztem föl véletlenül: ritka név, benéztem, és tényleg Chochol Károly, a fotóművész állt a pult mögött. Régi kollégám, illetve hát jóval-jóval több annál.Február vége van, minden évben ilyentájt eszembe jut egy réges-régi történet. Eszembe jut, aztán elillan. Karcsi négy képével kezdődött, mutatta nekem őket valaha, talán 1986-ban. Arany János kis Vivaldi-stichhel: ugyanaz a margitszigeti fa, négy különböző évszakban. Megdelejezett. Kaptam is tőle egy sorozatot, amíg a könyvespolcok ki nem szorították, kint volt a kvartett a szobám falán. Tavasz, nyár, ősz, tél immár a szekrény óvó mélyén.
Mondom, régi történet, régi titok. 1986 végén megbízást kaptam egy harmincperces összeállításra. Első szamizdatom: műsorra tűzték, aztán nem adták le. „Baj van a művel”, jegyezte meg akkori főszerkesztőm, Aczél Bandi néhány nappal karácsony előtt. Kérdezzem a részletekről a helyetteseit. Sándor István vállamra tette a kezét, hogy felőle rendben, de forduljak Elek Jancsihoz, akinek a kifogásaira már nem emlékszem, csak a döntésére: nem mehet adásba.
Nem mutattam, csak valami megreccsent bennem.
Aztán december 24-én délelőtt éppen a karácsonyfát igyekeztem odahaza belekényszeríteni a talpába, amikor anyám kiszólt, hogy telefonon keresnek. (Akkor még csak vezetékes volt.)
– Szia, Elek János vagyok. – Nem kellett volna bemutatkoznia, megismertem a hangját ezer közül is. – Tudom, most nagyon rossz neked, de hidd el, ez volt a jó döntés. Ne is mondj semmit. Csak azért hívtalak, hogy mindannak dacára, ami történt, kellemes karácsonyt kívánjak neked.
Azt hiszem, sikerült néhány szót kipréselnem magamból.
– Köszönöm, Jancsi. És neked is.
Elmúlt a karácsony, el az új év első két hónapja, de a szomorúságom csak nem oldódott. Ám addig illegették előttem magukat Chochol Karcsi képei, amíg hirtelen föl nem fedeztem bennük valamit, amit addig nem láttam meg. Azon az éjjelen sokáig elbíbelődtem néhány mondattal.
Másnap, február 28-án reggel szóltam Sebes Gyurinak, aki az aznapi híradót szerkesztette, hogy összehoznék egy záróanyagot az utolsó percre. Holnap március van. Ez lenne a címe. Tehettem: akkoriban az volt a koncepció, hogy egy-egy hírműsor annyi nyavalyáról számol be, legalább a műsor végén legyen egy kis oldás.
– Jó – biccentett Gyuri. Többet nem is beszéltünk a dologról.
A képeket persze vittem magammal, kerestem Kiss Petit, nyomtam orra elé a szöveget, mondtam, összesen négy fotót mutatnánk hozzá. Az operatőri szobában vettük föl őket mozgóképre, Peti nagyon értett az ilyesmihez.
Kora délután, mielőtt vágni kezdtünk volna, a folyosón, a régi news room előtt, olvastattam el Gyurival a szöveget. Jóváhagyás végett.
– Hát ez nagyon szép – mondta, és a kéziratpapír bal fölső sarkába odafirkantotta a szignóját. Ment volna dolgára.
– Te, Gyuri… – állítottam meg. – Fusd már át még egyszer. De most barátilag. Úgy, hogy ez a szöveg nem a fáról szól. Hanem Elek Jancsiról.
Sebes ismerte a karácsony körüli történetemet, elolvasta újra, aztán álltunk egy ideig a folyosón.
– Szerinted fogja érteni? – szólaltam meg először én.
– Nem tudom – tárta szét karját Gyuri. – Mindesetre ott lesz a híradó végén.
Senki másnak nem mondtam el akkor, miről, kiről is szól a szöveg valójában, csak Szentirmai Évának, aki évekkel később magával is vitte a titkot a sírba. Meg, azt hiszem, sok esztendő múltával Sipőczy Piroskának.
Huszonkét éves szöveg. Nincs kerek évfordulója, csak valahogy megint elérkezett az ideje.
•••
Holnap március van
(1) Földünkben téged elültetünk, mert gondoltuk, halkulhat, hangosodhat melletted a madárdal, és emberek jöhetnek, emberek mehetnek, és változhat körötted a szél iránya: te fa vagy, fa leszel.
(2) És nyaranta lombod árnyékában emlékezhetünk ártatlanságod korára, amikor földön kívüli gyökerű voltál; most pedig te oltalmazol bennünket, mert azt hiszed, tartozol nekünk.
(3) Később meg, ősszel, hiába nyújtod ágadat fűrésznek, fejszének: minket hűtlennek képzelhetsz, és csak az alvó idő segíthet, ha kioltódott a bizalom.
(4) De télen, ha hó űz, hozzád menekülnénk mégis, és esőverte napokon az ablak mögül téged figyelünk, hogy elérjük-e még koronádat, hogy nem fordulsz-e el, ha végképp védtelenek vagyunk.
(5) Aztán egy napon, a szoba-barlangból kilépve, téged ott találunk, ahol ismertünk korábbról, s arra gondolunk újra: te fa voltál, fa maradsz. Holnap március van.
•••
1990-ben mindketten elhagytuk a Híradót.
Elek Jancsi csomagolt előbb. Behívott a szobájába.
– Nézd, ha nem ez lett volna köztünk a leosztás, hogy akárhogy is, de a főnököd voltam, akkor a javamra írandó tíz év korkülönbség dacára barátok lettünk volna.
Evvel köszöntünk el egymástól.
Az azóta eltelt időben néha-néha összefutottunk a város valamely pontján, akár még a székházban is. Bizonyára váltottunk néhány semleges szót, de semmi emlékezetest.
Természetesen az alapvető tudnivalók, jó hírek, rossz hírek, eljutnak hozzám Jancsiról.
Mintha azonban a huszonkét év el se múlt volna: nekem a szöveg semmit nem vesztett érvényességéből. Csak a körülmények változtak. Már semmi sem lesz még egyszer úgy.