V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. március 23.)

   Nagy teszt a névnap.
   Mindenekelőtt némi magyarázkodásra kényszerülök. Jómagam anyai nagyapám, III. Lájv után lettem Sándor, továbbá atyám, IV. Lájv után, ráadásként, Márton is. Mindez azért, mert anyám, IV. Lájvné egyetlen gyerekként vélhetően még szerelmük hajnalán megállapodott férjurával abban, ha fiúk születik, az anyai nagypapa nevét viseli majd, ha lányuk, az apai nagymamáét.
   Az anyakönyvek tanúsága szerint előbb nővérem, Anna látta meg a napvilágot, szűk három évre rá jómagam.
   A teszt ügyében nekem egyébként sokakénál könnyebb a dolgom, mert én a sándorjózsefbenedekezés miatt némiképp reflektorfényben állok első keresztnevemmel (vagy utónevemmel, hogy ne sértsük senki világnézeti érzelmeit).
   A pontosság kedvéért meg kell továbbá említenem, hogy az V. Lájv név csupán atyám elhunyta után származott rám, nem volt ebben semmi akaratoskodás, egyszerűen tovább hagyományozódott a lájvság, mindösszesen a római szám gyarapodott eggyel előtte.
   Szóval hogy a névnapok – esetemben a március tizennyolcadikák – pontosan pozícionálják az embert, miféle helyen tartja számon őt a világ.
   Kik is?
   Legelsősorban a szűk család. Esetemben feleség és gyerekek, minden rendben, föl is köszöntenek évről évre annak rendje s módja szerint meghitt körben, merthogy föntebb említett nővéremmel eléggé el nem ítélhető módon nem tartjuk a névnapokat, más közvetlen vérrokonom pediglen immáron nincs.
   Szerzett rokonaim esetében föltűnő, hogy feleségem nagybátyja és egyben keresztapja például fölhívott az ominózus nap estéjén, de anyja, apja nem. (Ez a tény a család margóin belüli viszonyokat jelzi, méghozzá meglátásom szerint meglehetősen pontosan, ezt jeges nyugalommal jelenthetem ki, mert a hivatkozott szereplők tudomásom szerint följegyzéseim olvasásától – is – tartózkodnak.)
   A család után következnek a barátok. Igaz, köreimben nem szokás, hogy egymást arra kényszerítsük, jegyezzük be előjegyzési naptárainkba a számolatlan születés- és névnapot, ennek ellenére az évek múlásával egyre több figyelemmel fordulunk a másikak felé (bár legjobb barátommal például tapintatosan elszemérmeteskedjük e földi hívságokat), így aztán megfigyelhető, hogy újabban fölbukkan olykor-olykor egy-egy nem várt esemes, esetleg mobilhívás.
   A pozícionáláshoz mintegy technikai adalék az idő folyamatos előrehaladott volta.
   E ponton érkezünk el az igazán tanulságos önbeméréshez: a munka világához.
   Vannak idők, amikor valahogy dőlnek a jókívánságok, özönlenek a képeslapok (újabb időkben ímélek, esemesek), nagy elfoglaltságaink közepette a szorgalmas serénykedést meg-megszakítja egy röpke telefonbeszélgetés, esetleg apró ajándék érkezik névjegykártya, netán néhány jó szó kíséretében. Fölbukkannak (ha fölbukkannak) elveszettnek hitt ismerősök a múltból és a félmúltból, de főként a jelen képviselői teszik a nagy napot emlékezetessé.
   Aztán vannak idők, amikor – az előbbiekhez képest – fülbetűnő a csönd. Szeláví, mondaná most franciás műveltségű atyám, IV. Lájv, akinek névnapilag ugyancsak megvoltak a maga hullámai főmérnökösködése és nyugdíjazása múlékony viszonylatában.
   Ennyi bevezető után fogalmazzuk meg világosan a tételt. Az, hogy neved napján hányan köszöntenek föl, pontosan jelzi, hol helyezkedhetsz el azoknak a skáláján, akik remélhetnek tőled valamit.
   Ennek az értéknek a mérésére, évek tapasztalata és a „hol fönn, hol lenn” elv alapján, megalkottam egy koefficienst.
   Vegyük a teljesen haszontalan és értéktelen embert, akit abbéli állapotának megfelelően névnapján senki nem köszönt föl: ő legyen a mi kiindulópontunk, minden dolgok alfája, a nulla (0). Legyen a másik véglet, ha valakinek ugyanakkor – és most határozzunk meg egy magas számot – akár százan is kifejezik jókívánságaikat. (Az alkalmankénti 100 fölötti köszöntést már minősítsük végtelennek ható mutatónak.) Tekintsük a semmi és a konkretizált végtelen közötti középarányosnak e két szám felét, az 50-et. Kinyilváníthatjuk tehát, hogy akit nevének napján ötvenen köszöntenek (ennek megvalósítási formája szempontunkból mellékes), azt olyan emberként süvegelhetjük meg, aki a társadalmi hierarchiában tekintélyes helyet foglal el.
   E pozíciót nevezzük, ha nem sértünk vele senkit, süvegelési középarányosnak (SKA).
   Az SKA rendkívül célszerű arra nézvést, hogy tőle akár mínusz, akár plusz irányban el lehessen térni. Ami engem illet, bizony, volt idő, amikor igen magas volt a pluszos mutatóm, aztán egyik évről a másikra mélységesen mély mínuszba zuhantam. S bár később onnét valamelyest lassacskán visszakapaszkodtam, de a hajdani maximumomat, attól félek, többé meg sem közelítem.
   Az idén, számításaim szerint, –44%-ot produkáltam, amit a tavalyihoz és a tavalyelőttihez képest korántsem tekinthetek rossz SKA-értéknek. Ez körülbelül úgy képzelendő el, hogy ha valaki meglát, jobb keze mutatóujjával kalapja felé bök, aztán már megy is tovább.
   A kérdés, ha jól belegondolok, már csak az, hogy jómagam mikor és kit köszöntsek az idén nevenapján.