V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. március 30.)

   Nem akarok miniszterelnök lenni. Igaz, nem is kérdezte senki, vállalnám-e.
   Elvetődött ugyan minapában az utcánkba egy ember, nyikorgó kordét húzott maga után, és kajabált, hogy hé, emberek, nem vinné valaki a boltot, de mindössze Ambrus Feri bácsi hajolt ki kíváncsiskodva az első emeleti ablakból, ő is csak azért, mert az utóbbi húsz évben nagyot hall.
   Elég felelősség nekem ez a rám hagyományozott lájvság. Meg ami jár vele: a rengeteg levelezés, telefonozás, igazságosztás, aztán járni álruhában az országot… Mert bizony ennek a gondja is az én nyakamba szakad, ki máséba, ott eszi a fene, ahol van.
   Tudjátok ti például, milyen körülményes manapság beszerezni egy valamirevaló álruhát?
   Megyek múltkoriban a Fény utcai piacra, hát egy kirakat mögött nem ott látom S. E.-t beszélgetni egy ismeretlennel? Na, térek is be oda azonnal, belehallgatózandó a mondatok gördülésébe. Letelepedem a szomszéd asztalhoz, ők persze nem ismernek föl, mondom, álruhát viselek ilyen közvélemény-kutatós esetekben, aztán olthatatlan érdeklődéssel belemerülök az itallap tanulmányozásába. Elvégre teázó volt az a hely, mi egyéb, isten engem úgy segéljen.
   Próbálom összerakni a szófoszlányokból a történetet. Annyi bizonyos, nincs mit félrehallani rajta: S. E.-t dr. T. J. hozta össze az ismeretlennel még 1990 decemberében, kevéssel a honfoglalás után.
   Itt azonban meg kell állnom egy nyúlékony pillanatra, hogy fölelevenítsem, miféle állapotok uralkodtak akkoriban e tájon (nem szigorúan a Fény utcai piacra gondolva). Nekigyürkőzöm a gyűjtésnek (saját kútfő, utólag lexikonokban ellenőrizve). A Magyar Demokrata Fórum mintha áprilisban nyerte volna meg a törzsi választásokat, az új politikai nomenklatúra sitty-sutty összekovácsolódott, így, ha emlékezetem nem csal, májusban meg is alakulhatott Antall vezér (1932-1993) kormánya. Időközben egy író és műfordító, nevezett Göncz vezér lett a köztársasági elnök, aztán az ősszel ifjú demokráciánk túl is esett az első megrázkódtatáson, amely pofon taxisblokád néven híresült el. Történtek még olyasmik, hogy Pozsgay vezér kilépett az MSZP-ből, Bíró vezér meg az MDF-ből, Tiszaújváros szőröstől-bőröstől a Leninváros névből s mindabból, amivel az ilyen pedigré járt, Karády Katalin (1910-1990), Ottlik Géza (1912-1990), valamint Ipper Pál (1927-1990) köznemesek pediglen távoztak az élők sorából, de a holtak hírei az idő tájt elenyésztek a halandókéi mellett.
   Mit is mondhatok? Sokarcú év volt az az 1990. Azon esztendő augusztus 1-jétől egy időre Hankiss vezér ült a Magyar Televízió elnöki székébe: oly korban, amikor a médiaháború már úgy ki volt törve Vereckei-hágón innen és túl, mint a franckarika. Hát aztán ama elnök produceri irodákat szervezett működésének rögvest az elején, aztán mindenféle műsorokra mindenféle pályázatot írt ki, és mert S. E. (aki a teázóban ül az ismeretlennel) nemrég tért haza a német fővárosból (az akkor még Bonn volt) – ennek következtében a német újraegyesülés (1990. október 3.) bejelentése már Budapesten érte –, jelentkezett is egy közéleti-közérzeti műsorért.
   Hát éppen arról beszéltek, ha jól vettem ki szavaikból, meg arról az első fél esztendőről, amíg el nem indult ama tévéműsor, de azt nem hallottam, konkrétan micsoda.
   Nem vagyok járatos mások belügyeiben.
   Ekkor azonban állni látszék az idő, bár a teáskannák lassan kiürültek. Ama kimerevített pillanatban viszont, bármilyen ellentmondásnak is tűnik, ők csak beszéltek, beszéltek tovább akár még egymás szavába is vágva, zsebekből alkalomadtán kendők is előkerültek. Bezárta időközben kapuit aznapra a Fény utcai piac, lassacskán be is esteledett. Tavasz volt, és aznap ugyan még érvényben a téli időszámítás, de fél hét felé azért már sötétedett. Pedig mondom, megállt az idő, aztán a maga komótos módján eljárt fölöttük, tanú vagyok rá, láttam.
   Nehéz vállalás olyan messzire visszalapozni a múltba, amilyenre ők tették, még ha benyomásaik szerint tegnap történt az egész, ami persze csak érzékcsalódás, semmi más.
   De én, akinek olykor-olykor akaratlanul is fülébe jut egy s más, nem tudom hogyan magyarázni az elcsípett szavakat. Azt vélelmezem, bizonyos fokú szomorúság sugárzik belőlük, ameddig csak az ember elhall. Eddig főként indulatokat mértem, köztük nem egy pirulnivalót, de mostanság jött hozzá ez a mindent beborító bánat.
   Kimentem a teázóból, mert tapintat is van a világon. Megálltam szemközt, és az embereket néztem, hogyan áramlanak le s föl a Fény utcában, este, sötétben. Láttam S. E.-t és az idegent kijönni, láttam, ahogyan egymástól elköszönnek, láttam, ahogyan az idegen nézi, ahogyan S. E. tornacipős lépteivel eltűnik a sarkon.
   Idehaza aztán fiam, VI. Lájv közölte velem, nem vonzza őt a lájvság, ha soha nem árulom el neki, miből áll az a híres.
   Sokáig kerestem a megfelelő szavakat, míg végül a gyereknek be kellett érnie egy sóhaj kísérte kézlegyintéssel.