V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. március 9.)

   Aztán meg ha kortársunk volna Kosztolányi Dezső?
   Miközben abban a tántoríthatatlan hitünkben élünk, hogy Magyarországon minden nap szól valaki valami sorsfordítót – még mondják, hogy harminc fölött az emberrel nem történik semmi –, majdnem teljes csöndben, szinte már-már a fű alatt megjelent a Budapesti Negyed 62. száma. Miként Zeke Gyula szerkesztő (egyébként író és kávéháztörténész) előszavát lezárta:
   – Kosztolányi Dezső hetvenkét évvel a halála után új kötettel ajándékozott meg minket.
   A filológusok – egy leendő kritikai kiadás irodalomtörténészei – persze még nem bólintottak rá, hogy a négyszáz oldalas kiadvány (a bevezetőt és a lábjegyzeteket leszámítva) minden sora valóban Didétől származik. De azért nagyon valószínűnek tűnik.
   Ezek után tegyük föl, hogy említett tollforgató (író, költő, újságíró stb. stb., mindaz, ami Dide volt) ma él.
   Hát, ugye, a kollégába annyi mondanivaló szorult, hogy publikációs felületet kéne neki találnunk. Plusz még a fogalmazáskészsége is nyomasztó. Hohó, ne csupán könyvkiadásban meg lapkiadásban gondolkodjunk, mint hajdanán! A print ma már halódóban. Jöjjön a bródkaszt meg az onlájn.
   Rádióból – valamilyen kezdetleges szinten – egyébként annak születése első percétől jutott neki ríltájmban. Salamon István rádiótörténésztől tudjuk, hogy inkább fölolvasott, mint előadást tartott. Egyszer imígyen szólott:
   – Magam választom meg, hogy mivel akarok szerepelni.
   Ez eddig rendben is volna, de el tudunk képzelni manapság olyan, a hallgatottsági adatok szerint népszerű és sikeres rádióműsort, amelyben Dide saját karcolatait olvassa föl? Egyáltalán mi az, hogy karcolat? Jó, a Bartókon próbálkoznak néha hasonlóval, de ki hallgat manapság Bartókot, ami a bonyodalmak kedvéért időközben még a jól csengő mr3 nevet is fölvette?
   Akkor már inkább hangoskönyv. Dide cédén! Vagy mp3 lejátszón. (Jó kis szlogen: „mr3 mp3-on!”) Vannak mostanság ilyesmi kísérletek, de üzletileg többnyire bukásba torkollnak. Inkább afféle jószolgálati cselekmények. Egy néhai barátom egyszer önálló vállalkozásba fogott: klasszikus költők verseit vették föl neves színművészek tolmácsolásában. A szponzor, ha jól emlékszem, akkor szállt ki, amikor a harmadik lemez rajtuk maradt példányai között nem fértek már el a raktárnak is kinevezett irodában.
   Néha csipetnyi színház, leginkább fordítóként [Csehov (Anton Pavlovics, 1860-1904), Shakespeare (William, 1564-1616)]. Dide! Drámát tessék írni! Vers, novella most nem megy.
   Lehetne esetleg film. Ugyan a maga korában egyetlen sztoriját sem filmesítették meg: az is csoda, hogy róla, magáról fönnmaradt egyáltalán három perc mozgókép [feleségével, Ilonkával (1889-1967) és fiával, Ádámmal (1915-1980) izeg-mozog rajta]. Az, amelyiken barátja, Frici (1887-1938) és annak második felesége, Aranka (1894-1944?) társaságában is kikockázható volna, sehol sincs. Édes Anna (1958, rendezte Fábri Zoltán, 1917-1994), Pacsirta és Aranysárkány (1963, illetve 1966, mindkettőt rendezte Ranódy László, 1919-1983) kipipálva, Esti Kornél Máté Gábor&Pacskovszky József-féle, csodálatos utazásos változatban, szintén. Gárdos az idei szemlén a legjobb rendezés díját nyerte el a Tréfával. De bizony a nézőszám csekélyke.
   Akkor hát persze! A tévé! Régebben, a Nyitott könyv és a Stúdió korában, esetleg készülhetett volna vele egy-egy hosszabb interjú. De ma? Talán valamely köztévé nézetlen sávjában beszélgetés egyszer-egyszer.
   Ennek ellenére faraghatnánk belőle afféle sokat szerepeltetett médiasztárt. Tudjuk róla, méretett neki némi exhibicionizmus, valljuk is be, szép fiú, jóképű, magas és elegáns, igaz, beszédtanárhoz járatni kell, mert némileg raccsol, bár lehet, éppen ez lehetne a szekszepilje. Bár talán nem is tűnne föl senkinek. Reggeli műsorokba, esti sókba kontrasztos elem lehetne.
   Mi jutna még Kosztolányi Dezsőnek (1885-1936), ha a kortársunk volna?
   Talán valami saját blog a neten.
   Pedig. Merthogy e ponton kezdek el valójában tűnődni.
   Volt neki egy sorozata, mondjuk, 1930 és 1936 között az akkori Pesti Hírlapban. Pesti utca címet viselt (nem ő adta, hanem állítólag az elfeledett Farkas Imre, 1879-1976), szinte hétről hétre írta (miközben egyébként is állandóan írt, hol magának, hol máshová: állítólag több mint száz lapban jelentek meg ilyen-olyan szövegei). Arról szól a Pesti utca, hogy császkamászkál a szerző erre-arra, és észrevesz apróságokat. És azokat egyszerűen elmondja.
   Egy műfaj, ami a mostani televíziózásban nincs. Valaha, a honi tévézés hajnalán ismerték: ment a riporter az operatőrrel, szemükbe ötlött ez-az, fölvették, tettek hozzá néhány magyarázó mondatot, aztán adásba vele.
   Dide tán ilyeneket csinálhatna ma.
   – Ugorj ki, Didém, a városba – vetné oda neki a mai szerkesztő –, nézz körül, aztán hozz valami friss, ropogós matériát max egy harmincban.
   És Dide, akinek szeme van az ilyesmihez, egy órát kóricálna, zsebredugható kamerájával fölvenne pár snittet, a kísérőszöveget percek alatt megírná hozzá, a művet akár maga össze is vágná, mert abba is beletanulna, aztán a nézők meg csak ámulnának-bámulnának.
   Vagy ha nem is tévé, hát a pécé vagy a nótbuk előtt, mert csak úgy, fölrakná, amivel elkészült, a jutjubra.
   De Dide nem a kortársunk. Ez az ő nagy szerencséje.
   Azért azt a Budapesti Negyedet próbáljátok megszerezni, földijeim.