V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. szeptember 14.)

   Egy néhai tévéelnök a szemünk láttára, a fülünk hallatára legendásodik. Teszi ezt bő három évtizeddel a halála után. Említem feleségemnek a nevét.
   – Pécsi? – tűnődik V. Lájvné az üres képernyőt bámulva. – Abból csak Sándort ismerek, a színészt. Nem is tudtam, hogy Sanyi bá’ tévéelnök is volt.
   Elkalandoztál, szívem, javítom ki a csöppnyi tévedést, akiről beszélek, az Ferenc. És sosem nevezték ki elnöknek, csak elnökhelyettesnek, mert akkor még a Magyar Rádió és a Magyar Televízió egy lobogó alatt tevékenykedett. Igaz, Pécsi Ferenchez az utóbbi tartozott, Tömpe István, a névleges elnök meg hagyta dolgozni. Sokszor emlegették a nevét az öregek a Szabadság téren, végtére is ő szerezte meg a tévének a tőzsdepalotát szőröstül-bőröstül, illetve hát a dolgok gonosz olvasatában neki sikerült kitúrnia az addigi társbérlőket. A hetvenes évek elejére persze kinőtte az addigi szűkös helyét az egyre falánkabb kisgömböc.
   Szóval Pécsi Ferenc.
   Néhány éve – ez idő tájt kezdhetett az észrevétlenség homályában szövődni a legenda – Krämer Mari kapott el a folyosón.
   – Van magának egy történetem, szokták érdekelni az ilyesmik.
   Avval kezdte, hogy fönt nevezett főnök abban az időben uralkodott, amikor még mindenki mindenkit ismert. Ráadásul akkoriban nem olyan idők járták, hogy egy vezetőnek a saját, jól berendezett irodájában kellett naphosszat kuksolnia, pluszban, ő maga sem bizonyult olyan embernek, aki munkavégzés céljából a hivatali dolgozószobájába falazza magát, ily módon gyakorta bukkant föl a folyosókon, meg-megállt néhány szóra, mi több, őt magát is meg lehetett állítani ügyes-bajos gondokkal. Történt egyszer, hogy mindenki kapott belső honort, csak két társaság, a gyártásvezetők és a vágók nem. Több se kellett a mi Krämer Marinknak: a híradó vezető vágójaként először Matúznéhoz ment, aztán Sándor Gyurihoz, végül magához Pécsihez. Utánanéz, mondta lakonikusan az elnökhelyettes. Teltek-múltak a napok, semmi, a panaszos már-már azt hitte, ez is csak olyan szavahihetetlen ember, mint a többi hozzá hasonló, amikor nyílt a vágószoba ajtaja, behajolt a jól ismert, pirospozsgás fej, és mindösszesen annyit mondott:
   – El van intézve.
   Sok ilyen sztori kering, mert ezt a Pécsi Ferencet valahogy kedvelték. Megjegyzem, szerencsés esztendőket fogott ki: a nemzetközi helyzet fokozódása alábbhagyott, hősi éveit élte a 68-as gazdasági mechanizmus, fölfutóban volt a honi televíziózás, lehetett ezt-azt csinálni.
   Egy ideig.
   De egy olyan fickó, aki alig húszévesen megjárja a koncentrációs tábort, valahogy túléli, aztán bőrdíszművesből közgazdász lesz, később újságíró, majd megkapja élete nagy lehetőségét (ráadásul föl is ismeri, hogy az az), de valahogy mégse mennek úgy a dolgok, ahogyan ő szeretné? Hát, ugye, akiben a hajlam ott lappang – ha nem kerülne helyzetekbe, sosem derül ki –, továbbá akinek, ki tudja, mennyi mocsok ivódott az idegeibe, annak a kedve egyre rosszabb lesz. Ráadásul még ki is ebrudalják. Mehet bukott hősként vissza, ahonnét jött, az MTI-be. Minden együtt ahhoz, hogy öngyilkos legyen egy ilyen fickó.
   Lett is.
   Az egyetlen tévéelnök, aki így végezte. Megrongált idegrendszer, depresszió, golyó általi halál, önként. Még szép, hogy mendemondák kezdtek járni róla.
   De amikor leülepszenek a felületi szennyeződések, a mélyben elindul valami titkos folyamat! Valami kémiai reakció, amiből – nevezzük néven a dolgokat – vagy trágya lesz, vagy gyémánt. A Koh-I-Noor többet is ér a világpiacon, mint a Tixar.
   Pécsi Ferenc elszenesedett földi maradványai mintha a szabályos oktaéder, netán hexaéder irányába kristályosodnának.
   Aztán most – aki keres, az talál – a tvarchivum.hu-n nagy-nagy interjú olvasható a lányával, Katalinnal. Az utóbbi idők legszívbemarkolóbb olvasmánya. Mert miért is szólna a beszélgetés a tévéről? Már miért is szólna maga a tévé a tévéről?
   Minden, amit ember hozott létre, az emberről szól önmagáról. A huszadik század is az ember maga csinálta huszadik századáról szól, továbbá az ember gyerekéről, aki mindenféle örökséget cipelve átlép a huszonegyedikbe, és előre megfontolt szándékból lassan, tűnődve, visszaveszi az apja eredeti nevét, miszerint Pollner.
   Mert Pécsi Ferenc Pollner Ferencnek született, e ténnyel nem is bonyolítottam a dolgokat, amikor számra vettem a nevét feleségem füle hallatára.
   Az ember, akit már csak a jövő érdekel, eljátszik a gondolattal: ha Pollner Feri Pollner Feri maradhat ebben az országban? Ha maradhat tovább a tévé élén (bár akkor nem tud jönni Nagy Richárd)? Ha Pécsi életben marad?
   De semmi sincs másképp, semmi, Frici tévedett.