V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. szeptember 21.)

   – Nincs kedved beszállni? – kérdezte egy derűs, nyárvégi napon Dzs. Rossz az, aki rosszra gondol: egy audiovizuális termék közös előállításának lehetőségét villantotta meg előttem.
   – Valóban volna élet a közelségen túl is? – Ezt már én kérdeztem, és csupán magamtól. Hirtelen esélye mutatkozott ugyanis, hogy akár a messzeségben is megtalálja az ember a maga magánközelségét. De sokáig nem tűnődhettem, mert Dzs. fölvonta szemöldökét, így aztán, miután igent mondtam, napokon belül bele is futottam T.-be, aki kerek perec kijelentette, hogy ő példának okáért utálta a közelséget annak eredeti formájában, lévén az teljességgel alkalmatlan arra, amire használni rendeltetett, de persze érti, hogy engem odakötnek az emlékeim.
   Ezen aztán elgondolkoztam, de sok elmélkedésre e témában sem futotta, mert, ugye, beszálltam, és attól kezdve megint elkapott a gépszíj.
   Nem lepődtem meg.
   Valamikor egy teljes szerkesztőség állt föl egy, a miénkhez hasonlóan nagyszabású projekt megvalósítására. Adott volt ahhoz minden: helyiség és bútor, fűtés és világítás, telefon- és tévékészülék, kamera és mikrofon, egyszóval minden, mi szem-szájnak ingere, még a vécépapírt is a raktárból lehetett vételezni. Meg hát összeszedődött hozzá a stáb a műsortitkártól a főszerkesztőig, és nem utolsósorban valakik valamiből folyósították a némileg megnyomott ceruzával kiköltségvetélt pénzt.
   Ma meg? Van egy producer, aki fölkér külsősöket, aztán – ha neki speciel éppen másutt dolgoznak a kamerái – indul a bérelgetés órára vagy napra, ezek a mai kamerák már kártyára veszik a matériát, amit forgattál, kiírják neked vincseszterre, szkripteld ki otthon a saját villanyoddal, aztán a vágáshoz se kell semmi extra cucc, csak legyen a szakismeret a birtokodban, oszt vágd meg egyedül a laptopodon, babám!
   Más divat járja, földijeim, és evvel még nem mondtam semmit.
   Amikor 1968-ban Marx György professzor (1927-2002) – csak névrokona a néhai Károlynak – az Új Írásban közzétette a Gyorsuló idő című tanulmányát, és abban abbéli meggyőződéséről értekezett, hogy az emberiség olyan korszakba érkezett, amelyben az ismeretek „felezési ideje”, azaz elavulása exponenciálisan gyorsul, gondolta volna bárki, hogy a filmet fölváltja majd az „egycoll”, aztán a „jumatik”, aztán a „beta”, aztán jön a kártya meg a vinyó, és ma még sejtelmünk sincs, hogy mi következik az után után?
   Ahogyan vége annak a világnak is, hogy békésen melegszünk a tuti munkahelyek langy világában, valaki fizeti utánunk a tébét meg a nyéjét, miközben mi a benti számítógépen intézzük a magánlevelezésünket, és ha elsődleges nemi jellegeink úgy kívánják, elnézegetünk egy-egy kedvünkre szolgáló pornóoldalt. Ez már oda, kapitalizmus–szocializmus 2–1.
   Mostan mindenki a saját sorsának kovácsa.
   Volt az emberiségnek egy nagy illúziója, ha már az előbb Marx Károlyt emlegettem – megjegyzem, néhány ezer éve dédelgetett illúziója –, hogy ugyanis ne kelljen piszlicsáré dolgokkal vacakolni, bíbelődjenek azokkal a demokratikusan választott ügyintézők, a nép meg lelje örömét önkéntes ténykedésében, szabad idejében meg merüljön el az élet élvezeteiben. Na, ez a konkrét álom huszadik századi kísérleti állapotában nem jött be se Ázsiában, se Kelet-, na, jó, Kelet-Közép-Európában, de még a karibi szigetvilágban sem, lévén egyik ember tervez, másik ember végez. Vissza hát a történelem egyenes vonalú fejlődéséhez, mozgassa csak a világot továbbra is álmaink netovábbja, a tőke.
   Már akinek van, mert nekem speciel meglehetősen szerényen csordogál belőle, és csöppet sem vigasztal, hogy nem vagyok egyedül.
   Egy V. Lájv esetében ez azért kötelezően észreveendő. Nem az a kérdés, hogy mit aprítsunk a tejbe, hanem maga a tej.
   Ha már az evésről esik szó, nem kerülgetem a forró kását: szorult helyzetemben jól jött Dzs. hívó szava.
   Nem gondolkozom én már azon, hogy volt régen! Most most van, és ha valamit, hát azt megtanultam a messzeségben, hogy csak a jelen számít: az, hogy ma mit lehet kizsákmányolni belőled, mert hogy valaha mit lehetett, az a lőtéri kutyát se érdekli, ahogyan L. mondta nekem egyszer a maga metaforikus módján. De persze már e szimbolikus beszédet se értelmezgetem sokáig.
   Találkoztam például a napokban A.-val, aki azt mondta, a munkahelye olyan furmányosan takarékoskodik immáron a kiadásokkal, hogy ő lassan azt se keresi meg, amennyibe kerül neki, hogy egyáltalán bejárjon.
   – Akkor meg mi lesz? – tette föl a költői kérdést A., nem mintha választ várt volna tőlem. Éppen tőlem nem, aki különben sem szoktam teoretikus problémákon merengeni.
   Na, egy szónak is száz a vége, most akkor munkára, de pénzért! Fizetnem kell magam után az adókat és járulékokat szeretett államom zsebébe, hogy pénzecském csöppé váljon az újraelosztás tengerében. Munkaerőm újratermeléséről nem is beszélve. Hallja, akinek hallania kell?
   Addig átadom a trónt VI. Lájvnak, bocs, bocs, bocsóvári bocsesz.
   Megyek.