V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. szeptember 7.)

   – Egyszer – kérdezte T. J. nyár derekán –, amíg szép az idő, kijönnétek hozzánk egy napra?
   Persze, vágtuk rá azonnal, ahányan csak körülálltuk, szíves örömest, aztán, nosza, fejmemóriák elő, gyorsan megállapodtunk szeptember első szombatjában.
   Mire nejem és legifjabb gyermekem társaságában kiértem, I. M. már kortyolgatta a háziak fröccsét. Embert próbálóra sikeredett az odautunk: legidősebb gyermekem aznap reggel jelentette be, hogy kizárólag ezen a délelőttön lehet némi előleg segedelmével lefoglalni a szalagavatójára a hét közepén kiválasztott ruhát (amelyet majd azon az estén fog viselni, amikor atyaként szerénységem is keringőzik vele), így aztán boltnyitásra elfurikáztunk a Teréz körútra. Tíz perc alatt elintéződött minden, minek örömére leányunk érzelemmentesen búcsút is intett, ám nekünk onnét vissza kellett vergődnünk a Kerepesi útra, csakhogy avval nem számoltunk, hogy az Andrássy utat már tizenegykor lezárják a kettőkor kezdődő melegfelvonulás miatt. A dugó, amelyben autónk állt, s amelyben életünk eme órácskáját töltöttük, kellő alkalmat adott, hogy nejemmel eszmét cseréljünk a demokrácia velejáróiról (amelyekről homlokegyenest másként vélekedünk), de végtére is nem a magunk világképét gondolnám az utókor számára följegyezni.
   Hanem hogy vihar utáni halk duruzsolásban ültünk a mogyoródi ebédlőasztal körül: T. J., neki továbbá férje, lánya, két unokája, valamint I. M. és mi, hárman. Grillezett csirkemellet kínáltak tzatzikival, továbbá paprikás csirkét tésztával, végül fagylaltot. De még ez sem a lényeg.
   Barátságom I. M.-mel a híradó vágószobáiban kezdődött. Az idő tájt még filmre dolgoztak a vidéki tudósítók: onnét kezdve, hogy K. Gy. beért valamely pályaudvarról a nyersanyaggal, még ötven perccel lehetett számolni, hogy a laborban előhívják, így aztán a várakozás perceiben kényelmesen cseverészhettünk. A főnökök, K. M. és G. E. olykor-olykor I. M.-re is osztottak egy-egy „utolsó pillanatos” anyagot, kölcsönös rokonszenvünk azok áldásaként fogantathatott, mert hogy, hogy nem, viszonylag hamar kilyukadtunk Németh Lászlónál.
   T. J.-vel csak évekkel később találtunk egymásra, amikor a Híradó átmenetileg egyesült A Héttel, és kénytelenségből ő is beszállt a napi verklibe. A közös hangot vele se kellett keresni, bár barátkozásra azokban a vérzivataros hónapokban még nem futotta. Aztán történt, ami történt, a médiaháború szele egy oldalra sodort bennünket, a történelmi fuvallatok pedig – nosza, keressünk zavarunkban egy képzavart – szorosabbra fűzték köztünk a szálakat. Családilag is: T. J. férje, R. J. remek fotókat készített újszülött lányunkról (aki, ugye – ld. föntebb –, most érettségire készül).
   Meg kell említenem, I. M.-mel nem keveredtünk azonos platformra a széljárások idején. Ennek ellenére, jó fél évtizeddel később, amikorra már mindhármunk előtt más-más utak nyíltak (és csukódtak), hárman újra összeálltunk egy – számunkra – szent ügy érdekében. Vacakoltunk is vele vagy két évig, aminek hozadékaként a két nő összebarátkozott, csak én váltam ki a körből, de ez aztán valóban egészen más történet, hagyjuk is.
   Most meg együtt kanalaztuk a fagylaltot a menü végén, aztán együtt ücsörögtünk a teraszon a szeptemberi napsütésben.
   Egy életem, egy halálom, kimondom: mi, hárman, szeretjük egymást, történt volt bármi velünk s körülöttünk a múltban. Átvészeltük.
   Pedig, finoman szólva, nem ugyanazt gondoljuk a világról, mondhatnám, más-más pártra szavaztunk, amikor még hittük, hogy beleszólhatunk a közügyek intézésébe. Most viszont I. M. mesélt egykori szaktársáról, H. M.-ről, akinek, jegyezte meg, van olyan megnyilvánulása, ami már neki is sok, nekünk meg, T. J.-vel egyenesen rengeteg. Mert mi ketten viszont nagyjából hasonlóan vélekedünk, ha persze eljött volna D. P., hát ő kicsit I. M.-mel tartott volna, S. E. pedig, ha ő is, hát ő meg inkább velünk.
   De mindez valahogy nem számított ezen a verőfényes napon, ahogyan korábban sem. Családról beszéltünk, szülőkről, gyerekekről és unokákról. Beszéltünk továbbá valamelyest a közös múltunkról, meg a jelenről, amikor kiszáll egy fickó az autóból, egyik oldalán dundi táska, másikon sovány, öt kiló tán a cucc összesen, előveszi a kamerát, leforgatja, amit akart, visszaül a kocsiba, a nótbukjára letölti az anyagot, helyben megvágja, aztán bedugja a sticket, kapcsolódik a szerverre, és áthúzza a kész matériát.
   Hol vannak már a vágószobabeli beszélgetések Németh Lászlóról?
   Meg fölemlítődött P. I. neve, I. M. előtörténeteket mesélt, és én most mondtam el neki, hogy M. J.-né temetésén, tizenhét év önmegtartóztatás után, kezet nyújtottam P. I.-nek mindazért, amit ott mondott. Meg beszéltünk E. J.-ről, hogy milyen alelnök lett volna, ha a világ alkalmat ad neki rá, hogy megmutassa.
   Aztán kezdett hűvösödni, T. J. fölmálházott mindenkit egy nagy zsák dióval a tavalyi termésből, és abban maradtunk, I. M. abból süt bejglit, és hogy azt eszegetjük, amikor karácsony táján megint találkozunk, jut belőle S. E.-nek és D. P.-nek is.